19. fejezet - Újra együtt

Ismét egy ágyban ébredtem. A nap besütött a szobába, gyönyörű fényben fürdetve meg az egészet. Akkora adrenalinlöketet éreztem, mint aki le tudná futni a maratont. Kiszálltam az ágyból és az ablakhoz léptem. A nap kisütötte a szeme, de annyira jól esett. Egy meseszép tengerpart tárult a szemem elé, a végtelen kékséggel. Nem tudtam hol vagyok, de nem is akartam tudni. Ki akartam menni a házból.Közelebb akartam menni, mert nekem ebbe bele kellett tennem a lábam, ha törik ha szakad. Kimentem a szobából, majd végig a folyosón, le az emeltről, ki a hátsó teraszra. Vettem egy mély levegőt. Leszaladtam a lépcsőn, majd teljes erőből belegázoltam a habokba. Ahogy 5 perc múlva ott lebegtem a víz felszínén az eget bámulva , teljesen nyugodtnak éreztem magam. Ebből az állapotból jelenleg nem tudott volna kiszedni senki. A hajam a fejem felett a víz felszínén terült szét, végre nem a hátam közepét verte.
-Tervezel kijönni?-egy ismerős hangot hallottam. Lokié volt.
-Nem.
-Akkor én nem is kellek ide.
-Úgysem hagysz itt.
Azzal kimentem mellé a partra.
-Honnan veszed, hogy nem hagynálak itt?-kérdezte.
-Házasok vagyunk, nem emlékszel?-csavartam ki a hajamból a vizet a homokba.-Mellesleg miattad majdnem szétfagytam a Disney Elsa Jégvarázs palotájába, szóval tartozol nekem ennyivel.
-Disney Elsa Jégvarázs palota?-kérdezte.
-Mindegy. Ez nem neked való.-úgy éreztem jobb, ha nem avatom be ebbe az egész mizériába.
-Ezt neked szeretném adni.-egy dobozt nyújtott át.
-Mi ez?-néztem rá.
-Amolyan nászajándék szerű.
-Nem kellett volna....
-Tudom. De azért nézd meg.
Elvettem tőle a dobozt és kinyitottam. Egy nyaklánc volt benne. Egy gyönyörű kék köves nyaklánc.
-Ez gyönyörű.-állt el a lélegzetem.-De tényleg nem kellett volna.
-Megérdemled. Azok után, amit tettem.
-Köszönöm!
-A másik dolog pedig...A helyzet az, hogy közelednek.
-Kik?
-Ne tégy úgy, mintha nem tudnád.
-A jégbirodalom után nem tudom kikre gondolsz.
-A csapatodra?
Ja, hogy ők idejönnek? Hopszika. Na mindegy. Maximum behívom őket egy teára.
-Mennyi idő múlva?
-5 perc? Na jó, max 15.
-A francnak nem szóltál előbb!
Visszarohantam a házba. Az emeleten találtam meg a fürdőszobát az egyik ajtó mögött. Szerencsére a tulajdonos, akinek lenyúltuk a kéróját elrejtett egy hajszárítót, amivel megtudtam szárítani a hajam. A rövidnadrág és a trikó, ami rajtam volt, konkrétan jeget s vizet is látott. Amikor kiléptem a fürdőből és elindultam lefelé a lépcső tetején megtorpantam. Nem azért mert hangokat hallottam, hanem azért mert teljesen elszédültem. De ez rosszabb volt, mint a Jotunheimi. Sokkal rosszabb. A világ forgott velem, ahogy a lépcső korlátjába kapaszkodtam. És a végén nem volt menekvés. Újra elájultam.

NATALIE

Az okos számítógépek, amelyek a központban helyezkedtek el a világ összes kamerájához hozzá tudtak férni. gy találták meg Stephaniet is. De nem akárhol. Thaiföldön. Nem akarom tudni mit keres Thaiföldön, ráadásul Lokival. Na mindegy. A gépen ülve gondolkodni kezdtem azon, hogy hogyan a francba kerültek Thaiföldre.  Azt az egyet nem értettem, hogy Wanda miért jött velünk. Alig ismerem, elsőre nem is volt szimpatikus, ráadásul rá akart támadni a húgomra. Claryt elnézve már el is felejtette az egészet és felszabadultan beszélgetett Wandával és Primmel. Primnek örülök. Wandának kevésbé. 

-Örülök, hogy nekem se tetszik a csaj.-sutottgta oda Tiffany.

Nem volt rajta semmi.

-Miért nincs rajtad?-kérdeztem.

-Mert nem kell. Én csak azt akarom, hogy Stephanie újra velünk legyen. Nem fogok hadakozni vele. Én csak nézőnek jöttem.-vonta meg a vállát.-Plusz apa összeveszett velem miatta.

-Miért?

-Mert szerinte nekem nem kell. Neki muszáj, mert az tartja életben, de nekem nem. Persze én nem értettem egyet vele, ezért összekaptunk, mielőtt eljöttünk.

-Sajnálom.

-Tudod, kezdem azt érezni, hogy lassan nincs rá szükségem. Csak melegít, ráadásul baszott nagy és nagy hely kell neki. 

-Igaz.

-Sosem voltam vég Thaiföldön. Milyen lehet?

-Biztos nagyon szép.

-Nem kirándulni jöttünk, ne felejtsétek.-szakított félbe minket Tony.

-Nehogy azt mond, hogy téged nem mozgat Thaiföld.-kapcsolódott be Bruce a beszélgetésbe.

-Milliárdos vagyok. Magángépem van. Gondolok egyet, felszállok a magángépemre és elutazom a Thaiföldi villámba.

-Van Thaiföldi villád?-kérdezte Tiffany, de úgy hogy lassan fortyogott a dühtől.

-Igen, van.

-Az elmúlt fél évben miért nem vittél el Thaiföldre?

-Nem mondtad.

Tiffany neki akart rontani, de inkább visszatartottam. Egyrészt a gép így is eléggé rázkódott, másrészt megérkeztünk. Előrementem, hogy láthassam azt a fantasztikus kilátást. Valami mesébe illő volt. Gyönyörű és egyszerűen lélegzetelállító. Apa egy közeli tisztáson tette le a gépet. Anya nem jött velünk, ahogy Brittany sem, ők majd egy másikkal jönnek utánunk. Amint leszálltunk a gép felvette a lopakodó üzemmódot és eltűnt a helyiek szeme elől. Tiffanyval egymást átkarolva turistáskodtunk leghátul és gyönyörködtünk a Thaiföldi kilátásban. 

-Nem szimpatikus ez a Wanda.-mondta Tiffany.

-Nekem csak az a bajom, hogy meg akarta támadni Claryt és Primet és most meg együtt nevetgélnek.

-Szerinted meghalt?

-Stephanie.-nem felelt, csak bólintott.-Ő nem olyan,  ezt te is tudhatnád.

-Tudom is. Fura lesz újra látni.

Tonynál volt a GPS és ő irányította a csapatot. Egymás után helyezkedtek el a házak a tengerparton, míg végül megállt az egyiknél.

-Itt vannak?-kérdezte Steve, aki indult volna befelé.

-Fékezz tigris!-állította meg Tony.

-A lányom bent van azzal a pszichopatával. Egy percig nem vagyok hajlandó tovább itt várakozni.

-Tudom, mire gondolsz. De maradj nyugodt. Wanda majd elintézi.-azzal átadta a terepet Wandát.

-Mit csinál?-kérdezte Tiffany, ahogy Wanda közelebb lépett a házhoz.

-Nyugi, nem bántom őket. Csak elkábítom, hogy nyugodtan vissza tudjátok vinni őket.

Nem tetszett ez az ötlet. Még mielőtt szólhattam volna Wanda elkezdte a piros izéjét, majd pillanatokon belül egy hatalmas zuhanást hallottunk. Mintha valaki leesett volna a lépcsőn. Még mielőtt bementünk volna egy fénycsík következtében Thor jelent meg.

-Nem maradtál le semmiről.-mondta Tiffany.

-Örülök neki.-tette hozzá, majd se szó, se beszéd bement a házba.

Steve utánaszaladt. Kisvártatva megérkezett egy gép. Anya volt benne Brittanyval együtt. Steve az ájult Stephanieval a karján felszállt a gépre, amivel jöttünk. 

-Natalie.-szólt Thor.

-Én?-kérdeztem vissza.

-Te vagy Natalie, nem?

-De.

-Gyere, te velünk jössz.

-Én?

-Ne értetlenkedj. Nyomás!

-Gyere szívem, nem lesz semmi baj.-veregette meg anya a hátam.

Ő ült a pilótaülésbe, én pedig mellé előre. Thor hátul volt a közben ébredező Lokival. Egy fél órával legalább később szálltunk fel, mint a másik gép. Folyamatosan hátrafele nézegettem. 

-Natalie. Nem lesz semmi baj. Nem hagyom, hogy bántson téged.-szólt anya.

-Tudom. Csak idegesít, hogy egy légtérbe kell tartózkodnom vele.

-Majd megszokod.-mondta Thor.

Loki nagyjából 10 perc múlva tért teljesen magához. Thor pedig a kalapácsával tartotta a helyén.

-Finomabban is csinálhatnád.-mondta Loki.

-Finomabban?!-akadt ki Thor.-Mit tettél Stephanieval Loki?

-Elvittem oda, ahol rendbe tudják hozni Asgard után!

-Oda a te hibádból kellett vinnem!

-Ne emlékeztess már rá folyton!

Teljesen összehúztam magam a széken. Féltem, hogy itt esnek egymásnak az óceán felett, a gép romokba lesz, mi pedig lezuhanunk és szörnyet halunk.

-Utoljára kérdezem öcsém! Hova vitted?

-Oké, oké. Jotunheimbe.

-Hova?-kérdeztük egyszerre anyával.

-Hallottam valakiről, aki segíthet rajta.-folytatta Loki.-Ezért elvittem hozzá.

-Várj egy picit.-gondolkodott el Thor.-Ugye nem?

-Mit nem?-kérdeztem.

-Te elvetted?-szegezte a kérdést Lokinak.

-Mit csinált?-kérdezte anya.-Loki Stephaniet? Képtelenség.

-Nem látod az arcát.-mondta anyának úgy, hogy még mindig a testvérpárt néztem.-Thornak van igaza. Összeházasodtak.

-De miért?-kérdezte anya ismét.

-Jotunheimben él egy jégóriás, aki rendelkezik egy erővel. -kezdte el Thor a mesét.-Sokan mennek hozzá, hogy mentse meg a családtagjaikat, a szeretteiket. Viszont a legenda szerint van neki egy feltétele. Nem gyógyít meg akárkit. Csak a házastársat. 

-Milyen fajbaromság ez?-kérdeztem.

-Állítólag meghalt a szerelme. Mert rajta nem tudott segíteni. Ezért csak házastársat ment meg. Ha a párja kíséri el hozzá.

-Szóval Stephanienak és neked volt egy esküvőtök?-szegezte anya a kérdést Lokinak.

-Ez nem vicces Natasa.-mondta neki Thor.

-Egy félperces esküvőnek mondanám.-mondta Loki.

-Félperces esküvő?-nézett rá Thor.

-Nem érted ugye? Nem hagyhattam meghalni!

-Ezért inkább elvetted? Gratulálok Loki! Ügyes húzás volt a részedről!

-Ezt mindenesetre még szokni kell.-nézett rám anya.

-Mit? Hogy testvérek civakodnak?-néztem rá.

-Nem.-rázta meg a fejét.-Hogy Stephanie házas.-mosolygott.

-Ez neked fura?

-Neked nem?

-Nem. 

-Hogy hogy?-kérdezte Thor.

-Ugyan már! Legbelül mindegyikünk tudta, hogy Stephanie fog megházasodni először. Az már más kérdés, hogy kivel.-néztem Lokira.-Ne értsd félre. A te lelked túl sötét az övéhez képest. Plusz szerintem egy kicsit idős is vagy hozzá.

-Miért viccelitek el ezt az egészet?-kérdezte Thor.

-Nem vicceljük el.-szólt anya.

-Abba belegondoltatok, hogy a többieknek hogy lesz közölve? Bár lehet, hogy tudják.

-A kommunikációs rendszert és a kamerákat is kikapcsoltam. Nem hallanak és nem látnak semmit.

-Ami a hajón történik, a hajón marad.-tettem hozzá.

-Akkor nyugodtan megölhetlek téged.-nézett Thor Lokira.

-Mégis miért?-nézett vissza rá.

-Mert ők nem mondanak semmit az esetről.-mutatott ránk.-Majd kitalálok valamit a haláloddal kapcsolatban.-mosolygott.

-Mégis mit?

-Szívroham?-kérdeztem.

-Nem segítesz.-nézett rá Loki.

-Annyira nem is akarok.-vontam meg a vállam.-De nem ölheted meg.-néztem Thorra.

-Miért nem?-kérdezte egyszerre Thor, Loki és anya.

Kiszálltam a helyemről és félve ugyan, de közelebb mentem Thorhoz.

-Beszélhetnénk?

-Most is azt csináljuk.-mondta.

-Nem úgy. Négyszemközt.

Thor habozni kezdett. Nem merte levenni Loki mellkasáról a kalapácsot, aztán rájött, hogy neki nem is kell tartania. Ahogy elengedte, a pöröly ugyanúgy ott tartotta a helyén Lokit. A repülő végéhez sétáltunk.

-Nézd.-suttogtam, hogy csak ő hallja.-Nem tudom, most milyen kapcsolatot ápolsz Stephanieval.

-Mondhatni elég jót. Jane is kedveli.-ő is suttogott.

-Tudom, hogy Loki nem a világ legjobb embere...

-A világé? Az univerzumé.

-Akkor azé. De megmentette Stephanie életét, akárhogy is nézed. 

-Valamilyen szinten ez az én hibám is.

-Mert?

-Én küldtem Stephaniet Janehez. Ha...

-Te is tudod, hogy rajta kívül nem tudta volna más őket megvédeni attól a robbanástól. Mindenhogy használta volna az erejét, előbb vagy utóbb. Ezt te sem tudtad volna megakadályozni.

-Jól van. Életben hagyom Lokit. De csakis a te kedvedért.

-Oké, főnök.

Thor mosolygott, majd mindketten visszamentünk a helyünkre. Anya furán nézett rám, de egy mosoly keretében némán lekommunikáltam vele, hogy lezsíroztam Thorral, hogy legalább a központig ne nyírja ki Lokit.

-Egy kérdés.-fordultam hátra.-Mit kell érteni a félperces esküvő alatt?

-Téged tényleg ez érdekel?-kérdezte Thor lehetetlenül.

-Igen.-bólintottam.-Nos?

-Semmit. Eskü, eskü, csók. Ennyi.-mondta Loki.

 -Te komolyan megcsókoltad?-kérdezte anya, mire Thor fogta a fejét én pedig csak nevettem.
-Sürgetett a pacák, rendben? Amúgy nem tettem volna meg.
-Nekem is így kéne összeházasodnom.-tűnődtem.
-Mármint?-nézett rám anya.
-Eskü, eskü, csók. Semmi pucc, nagy felhajtás. Bár Stephaniet sajnálom. Neki jólállt volna az a szép fehér ruha.
Ez volt a végszavam. Ezután senki nem szólt semmit. Csak anya mondta be párszor, hogy mennyi idő amíg megérkezünk. Bár fél órával később szálltunk fel, mint a többiek, úgy nagyjából 2 órával többet kellett ránk várni. Bár beletartoztak a légörvények, tehát nem ment teljesen zökkenőmentesen a dolog. Egy csapat díszhuszár S.H.I.E.L.D. ügynök fogadott minket, már a gépről észre lehetett venni őket. Anya mondta, hogy mi utoljára fogunk leszállni. Ez meg is történt, miután az ügynökök elvitték Lokit.
-Most fog kezdődni csak a bál.-sóhajtottam.

18. fejezet - Probléma, probléma hátán...

STEPHANIE

Amikor kinyitottam a szemem nem tudtam megmondani hol vagyok. Egyrészt a szoba teljesen kék volt, másrészt olyan hideg, hogy azt hittem megfagyok. A fejem teljesen belesimult a puha párnába, a takaró pedig jólesően bizsergette a kezem. Azt hittem, hogy teljesen erőtlen leszek, viszont annyira nem is éreztem magam annak, habár fáradt voltam. Ki kell jutnom ebből a jégveremből. Felültem az ágyon és körbenéztem. Nem csodálkoztam, hogy minden kék volt. Mintha Disney Elsa palotájába lettem volna. Minden tiszta jégből állt. Az ablaknál oldalt állt valaki. Hunyorognom kellett, hogy észrevegyem. Így utólag belegondolva nem kellett volna. Loki volt még a szobában rajtam kívül. Két lehetőségem volt. Az egyik, hogy valahogy igyekszem kisurranni és szétfagyok. A másik, hogy maradok, de megöl. Mindkettő kilátástalan. Mindenesetre kitakaróztam és letettem a lábam a padlóra. Kicsit se volt hideg, á dehogy. Felálltam, viszont Loki megfordult. Rám nézett, én meg vissza rá.
-Hova mész?-kérdezte, majd elindult felém én pedig hátráltam.
-Ne gyere közelebb.-a lábam azt hittem jéggé dermed a hideg talajon, ahogy folyamatosan hátráltam, viszont ő nem tágított.
-Staphanie, nézd..-kezdte, de félbeszakítottam.
-Nem kell mondanod semmit...-akartam folytatni, de nem tudtam tovább hátrálni, ugyanis nekiütköztem a hideg falnak.-Hagyj békén!
Láttam rajta, hogy meg akar szólalni. Viszont az arckifejezésével volt valami probléma. Nem olyan volt, mint fél éve. Sokkal másabb, és ez aggasztott. A fogaim szinte ütődtek egymáshoz, nagyon fáztam, a lábam tiszta dermedt volt lassan, a hátamat fagyasztotta a jég. Megszólalni nem volt erőm többször. Teljesen biztos voltam abba, hogy Lokival szembe, egy jégszobában fog érni a halál. Viszont belépett valaki a szobába. Egy 2 méter magas nem is tudom mi.
-Felébredt?-nézett rám.
Nem bírtam megszólalni, csak vacogtam.
-Adj már neki egy takarót! Jotunheim nem Midgardinak való.
Mivan? Jotunheim? Mi az a Midgard? A giga szoborhoz hasonló akármi közelebb jött hozzám és a kezét nyújtotta.
-Add a kezed kedves. Nem bántalak, nem kell aggódnod.
Eskü valami idős nőnek képzeltem. Teljesen úgy viselkedett. Remegve léptem hozzá közelebb és félve ugyan, de megfogtam a kezét. Nem mondott semmit, csak sajnálattal nézett rám, amennyire ki tudtam venni a kékségből. Elengedte a kezem, és pedig összefontam a kezem magam előtt.
-Mit tettél vele?-nézett Lokira.
-Ez nem az én művem!-emelte fel a kezét, ami részben igaz is volt.
-De a hibád!-a hangja dühös volt, de nem kiabált.
-Tudom.
Mivan? A szemeim majdnem kiugrottak a helyükről döbbenetemben.
-Azért hoztam ide.-folytatta.
-Frigga vagy Odin hatására hoztad őt ide?
-Őket ebből hagyd ki!
-Várjunk. Nem miattuk.-gondolkodott.- Elcsavarta a fejed?-mutatott rám.
-Mi van?-kérdeztem fogvacogva.-Hogy én....az övét?
-Hogy mondják ezt? Hallgatás beleegyezés?-nézett mosolyogva Lokira, majd kiment.
Hogyne! Majd pont én csavartam el Loki fejét? Belémszerelmesedett vagy mi? Csend telepedett ránk. Én konkrétan mindenhogy remegtem, szóval csak a fogaim csattogását lehetett hallani. Loki szerintem megunta hallgatni vagy megsajnált, az ágyról felemelte a takarót és elindult felém, majd a vállamra terítette. Ahogy a bőre hozzáért az enyémhez hideg futkosott végig a hátamon. Teljesen beleborzongtam. Amikor elvette a kezét, még jobban igyekeztem magamra húzni a puha anyagot.
-Tudom, nehéz megbíznod bennem a történtek után, de hidd el, hogy most az egyszer nem akarok neked rosszat. Elhoztalak a kórházból egy olyan helyre, ahol tudnak rajtad segíteni.-nem beszélt hangosan. Suttogott, hogy csak én halljam meg.-Mindjárt visszajövök. Kérlek maradj itt.
Azzal kiment. Én pedig ott maradtam. Visszaültem az ágyra és gondolkozni kezdtem. Oké, itt vagyok a Disney Jégvarázs jégpalota lelakottabb verziójában. Idehozott a csávó, aki elbaszta az életem. De legalább próbál segíteni. De miért esett volna belém? A hajamba túrtam, de valahogy nem találtam választ egyik kérdésre sem.

CLARY

Hajnalban keltem. A nap már igyekezett felkelni narancs színbe hozva a szobámat. Imádtam az ilyet. Annyira megnyugtatónak éreztem. Kikászálódtam az ágyból és felöltöztem az edzőcuccomba. Gondoltam elmegyek futni a közelben, hiszen ilyenkor még nagyjából mindenki alszik, ráadásul egy kicsit ki is tudom szellőztetni a fejem. A hajamat lófarokba fogtam fel minél magasabban a fejemen és előkotorásztam a kis kütyümet, amin a zenéket szoktam hallgatni. A zene és a futás együtt a világ két legmegnyugtatóbb dolga volt számomra. Külön is imádtam őket, de együtt teljesen kikapcsolták az agyam. Óvatosan osontam ki a szobából és siettem a lift felé. A lift előtt azonban állt a tömeg. Na jó, itt történt valami. Mindenki itt volt. Várjunk? Nekem nem szólt senki a nagy gyűlésről, vagy mi? Anya vett észre először, közelebb is jött hozzám.

-Mi történt?-kérdeztem.

-Semmi, kicsim. Menj vissza.

-Futni indultam, de te pedig légyszíves ne nézz hülyének. Valami baj van.

Sóhajtott egyet. Látta, hogy nem tud eltitkolni előlem semmit.

-Loki elvitte Stephaniet a kórházból. 

-Mi van?

-Nem tudjuk még hogyan. A nővéred elment Stevevel és akkor történt. Senki nem tud semmit. 

-De hogyan tudta elvinni?

-Nem tudom. Figyelj, nyugodtan elmehetsz futni, ha ki szeretnéd szellőztetni a fejed. Senki nem szólna meg érte.

Prim fordult be a folyosón.

-Történt valami?-kérdezte, amikor odaért hozzánk.

-Állítólag Loki elteleportálta Stephaniet a kórházból.-mondtam.

-Nem azt mondtam, hogy elteleportálta.-mondta anya.

-Azt mondtad, nem tudod hogyan történt. Hát akkor elteleportálta, ha nem sétált ki vele két lábon.-mondtam.

-Jajj szegény.-mondta Prim, majd végignézett rajtam.-Futni indulsz?

-Szerettem volna.

-Elmehetek veled? Nagyon régen futottam már én is.

-Persze.-mosolyogtam.

-Mindjárt jövök.-azzal visszarohant.

-Amint megtudok valamit rögtön értesítelek.-mondta anya.

-Rendben.

-Csak legyél elérhető.

-Oksi.

Amint Prim visszajött elindultunk. Mivel New York közepén van a központ ezért a Central Parkot választottuk, ami nem is volt olyan nagyon messze. Ott róttuk a köröket egymás után, hol gyorsan, hol lassan, hol még versenyeztünk is, ki fut le gyorsabban egy adott távot. Két órát legalább eltöltöttünk, de közbe pihentünk és beszélgettünk is. Elmondta, hogy tegnap éjjel meglátogatta a testvérét. Szembesítette a dolgokkal. Elmondása szerint nem bánt meg semmit, csak azt, hogy Stephanie részben miatta van életveszélyben. És ez a dolog Primet eléggé bántotta. Megnyugtattam valamennyire, hogy érezze, hogy nincs egyedül, de mindketten tudtuk, hogy ez nem így működik. Legalább megtudtam azt, hogy Kimberlynek is lehet bűntudata. Elindultunk visszafelé. Sötét, árnyékolt utcákon mentünk keresztül, hogy ne legyen még jobban melegünk. Egész úton beszélgettünk, míg végül az egyik utcán megtorpantunk. Egy barna hajú csaj állt előttünk, hosszú vörös kabátban. Úgy nézett, mintha már szemmel ölni tudna. Volt egy olyan érzésem, hogy minket keresett.

-Segíthetünk?-kérdeztem.

-Segíthetsz azzal ha megölöd magad.-jajj de rohadt cuki.

-Elárulnád miért szeretnél megölni minket?-kérdezte Prim.

-Miért kell azt neked tudnod?-ilyen arrogáns hangot rég nem hallottam.

-Ki vagy te?-kérdeztem.

-Wanda vagyok. De ne kérdezz többet.

-Biztos vagy benne, hogy minket akarsz megölni?

-Igaz.-gondolkodott.-Melyikőtök Kimberly?

-Na ezt nem hiszem el.-akadt ki Prim.-Mi bajod a testvéremmel?

-Ő a testvéred?-nézett végig rajta Wanda.

-Igazából szerintem letagadná.-tettem hozzá.

Láttam, hogy kezd bepipulni.

-Nézd.-kezdtem.-Kimberly nálunk van,be van zárva. Mi lenne, ha eljönnél velünk és elmondanád a sztorid, mi is elmondjuk a miénket és együtt kitaláljuk, hogy mi legyen.

Igyekeztem higgadt lenni, bár a szívem ezerrel kalapált.

-Rendben.-egyezett bele.

Visszamentünk a központba. Mindenki meglepődött, amikor meglátták, hogy hárman vagyunk. Wanda elmondta, hogy Kim megölte a bátyját. Pontosabban az ikertestvérét. Prim pedig Kim nevében is elnézést kért Wandától, bár tudta, hogy ezzel a testvérét nem hozza vissza. Elmondtuk Wandának a Loki dolgot. Az ereje alapján emlékezett Stephaniera, amikor pár évvel ezelőtt megmentette az életét, amikor Wanda még csak az erejét próbálgatta. Valami telekinetikus erővel rendelkezik, maga se tudja honnan. Már megtanulta használni, bár az elején kétségei voltak a nagy erejével és a vele járó felelősséggel.

STEPHANIE

Semmilyen óra nem volt nálam, az időérzékem pedig teljesen kiesett. Nem tudtam megállapítani, hogy Loki mennyi idő múlva jött vissza. Annyit tudtam, hogy én nem fogok kimenni ebből a szobából, mert nem akarok jéggé dermedni. Bár kezdtem azt érezni, ahogy rám nézett, hogy ki kell innen tennem magam. 

-Mennünk kell.

-Nem tudom, észre vetted e, de én mezítláb vagyok és ha nem akarsz egy jégkockát visszavinni a földre akkor...

Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis közelebb lépett hozzám és takaróstul felkapott az ölébe.

-Mit csinálsz?

-Nem fogok egy jégkockát visszavinni a földre.

-Reméltem, hogy ezt mondod.

A kezemmel átfogtam a nyakát, mert nem akartam, hogy ha esetleg megcsúszna és elejtene kitörjem valamimet a világvégén. Volt egy olyan érzésem, hogy egy Asgardhoz hasonló hely ez a Jotunheim vagy mi. A palota teljesen kék volt és olyan hideg, hogy éreztem, hogy lilul a szám. A terem vagy nem tudom mi, ahova vitt valami templomszerűségre emlékeztetett. A szél megállás nélkül fújta a havat, és le mertem volna fogadni, hogy az Északi-sarkon nincs ilyen vérfagyaszó hideg. Ahogy letett az öléből esküszöm majdnem visszaugrottam, mert a lábam konkrétan fagyott le, a szél még rá is segített. Velünk szembe egy hasonló kék óriás állt. Egy pillanat alatt emberibb alakot öltött, bár a bőre még így is kék volt, mint valami hupikék törpikének. 

-Nem is hittem volna.-nézett hol Lokira hol rám.-Szemrevaló.

-Rátérhetnénk a tárgyra?-kérdezte Loki.

-Hogyne.-azonban megtorpant egy pillanatra.-Hol a hitvesi gyűrű?

-Hitvesi gyűrű?-kérdeztük egyszerre.

Milyen hitvesi gyűrűről van szó? De meglepett, hogy Loki sem tud róla. A hapi nevetni kezdett. 

-Ezek szerint ezt nem mondta el senki.-sóhajtott.-Én nagyon szívesen meggyógyítom a hölgyeményt. Viszont...hogy is mondjam... Ha nem vagytok hitvesek, akkor nem tudok segíteni. 

-Most komolyan össze kell házasodnunk?-kérdeztem. Miközben ideértünk már kezdett sajogni a fejem, viszont most már szó szerint zúgott és szédültem is.

-Ha nem akarsz meghalni, ajánlatos.-vonta meg a vállát, mintha neki mindegy lenne.

Mielőtt bármit is mondtam volna, meginogtam és elborultam. A hóba estem volna, ha Loki nem tart meg. Kezdtem érezni, hogy nem bírom már sokáig. A széltől kikönnyeztem, bár utólag belegondolva nem a szél miatt sírtam. Nem akartam elmenni. 18 éves voltam. Majdnem 19. Túl fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy meghaljak. Annyi mindent nem próbáltam még ki. 

-Ne félj, nem lesz semmi baj.-nézett rám Loki. Esküszöm, nem tudtam hova tenni a hapsit.

-Nem akarok meghalni.-sírva mondtam ki a szavakat.

-Nem fogsz.-simogatta a hajam.

Azt hiszem a pokolra kerülök a következő szavakért, de most egoistaként magamat helyeztem előtérbe. Bocsi apa...

-Én, Stephanie Rogers...-ahogy elkezdtem Loki szeme teljesen kikerekedett, nem hitte el, hogy tényleg megteszem.-elfogadlak téged, Loki Laufeyson hites férjemül. Ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak míg a halál el nem választ.

-Ez tényleg így van?-szólt bele a pacák. Ó, hogy nyelne el a föld!

-A filmekbe a rövid esküvőkön igen.-vágtam vissza.

-Én, Loki Laufeyson..-Ó anyám! Megteszi!- elfogadlak téged, Stephanie Rogers hites feleségemül.-Jézus!-Ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak, míg a halál el nem választ.-vagyis nagyjából 5 percig.

-Na, jöjjön a csók és megmentem a lányt.-sürgesd ám a tudod kidet!

Ahogy közelebb hajolt hozzám éreztem, hogy innen már  nincs visszaút. Legalább nem forever aloneba halok meg, hanem férjesen. Az ajka hozzáért az enyémhez. Itt keveredett össze minden. Ezután a pillanat után. Az érintése minden egyes porcikámat csiklandozta, és olyan melegséget árasztott, hogy a meglévő energiámmal is kapaszkodni akartam hozzá. A kezemet a nyaka köré fontam, ő pedig közelebb húzott magához. Nem tudtam megállapítani, hogy azért mert belefeledkezett a pillanatba, vagy azért, hogy ne fázzak meg, miközben hamarosan kinyiffanok. Legalább elmondhatom a túlvilágban élő anyámnak, hogy a mínusz sok ezer fokban volt egy valaki, akinek egyetlen csókjától Hawaii-t hallucináltam. Nem akartam megszakítani, de éreztem, hogy hamarosan kimegy belőlem az élet. A fejemet a vállára hajtottam. Úgy éreztem magam, mint aki mindjárt elájul. Alig bírtam nyitva tartani a szemeim. A távolban hallottam, hogy a pasi nekiállt mormolni valamit halandzsa nyelven, Loki pedig folyamatosan a nevemen szólítgat. Az utolsó emlékem az volt, hogy megjelenik felettünk valami színes, fénylő sáv, majd teljesen elsötétült minden.

17. fejezet - Egy jön, egy megy?

NATALIE

Amint Thor megtudta, hogy megszületett a kislánya mindannyian repülőre ültünk és indultunk Új-Mexikóba Stephaniékhoz. A látvány ami fogadott minket, azonban teljesen sokkoló volt. Egyetlen egy ház állt teljesen épp állapotban, körülötte minden lángolt. Jane a földön ájultan heverő Stephaniet szólítgatta, egy öreg hapsi egy kisbabával állva próbált segíteni, Kimberly pedig csak állt teljesen kővé dermedve. Ezután teljesen összezavarodtam. Az események rekordgyorsasággal követték egymást. Utoljára ismét a központban tértem magamhoz, de nem azét, mert elájultam, hanem mert teljesen lesokkolódtam a történtek miatt. Mindenki totálisan ideges volt, senki nem szólt egy szót sem, Stevet pedig nem is láttam mióta visszajöttünk. Stephaniet azonnal kórházba szállították, az apja pedig egy méterrel nem hajlandó elhagyni a lánya ágyát. Semmit nem tudunk róla.
-Na jó, én bemegyek!-állt fel Tiffany.
-Hova?-nézett rá Clary.
-A kórházba.
-De nem engednek be.-mondta Brittany.
-Akkor sem ülök itt tétlenül.
-Nem fognak mondani neked semmit, mert nem vagy közeli hozzátartozó. A kórházba nem érdekli őket, hogy szinte testvérek vagytok.-tette hozzá Prim.
-Nem nézted meg Kimet azóta?-kérdezte Clary.
-Adnom kell magamnak egy kis időt, amíg ráveszem magam. Igazából Stephanienak tartoznák köszönettel, mert megmentette a húgom életét. Pedig semmi indoka nem volt rá.
-Nem, tudott volna elszámolni a lelkiismeretével.-mondta Tiffany az ablakon kibámulva.
-Ha szeretnéd szívesen elkísérlek.-néztem Primre.
-Köszönöm. De ma nem. Talán holnap. De mindenképp szólni fogok.-mosolygott rám, amennyire a helyzet megengedte.
A nap hátralévő részében Tiffany folyamatosan vagy az apját vagy Furyt hajkurászta, hátha tudtak meg valamit. Aggódott Stephanieért, ahogy mindenki más is. Viszont senki nem sajnálta meg annyira, hogy bármit is mondjanak neki és ez kezdte belülről felemészteni. Annyira, hogy az edzőterembe ütötte bele egy boxzsákba a fájdalmát miközben olyan keservesen sírt, hogy azt hittem teljesen összeomlik.
-Az idióta!-folyamatosan ezt hajtogatta.
-Miért mondod ezt? -kérdeztem. Rajtunk kívül nem volt senki.
-Nem mondta el, hogy mi van vele. Segítettem volna rajta!-hagyta abba és törölte meg a szemét.
-Asgarban sem tudtak rajta segíteni.
-Nem érted.-nézett rám. Mérhetetlen fájdalom volt a szemében.-Ő a barátnőm. Nem. Ő a testvérem. A legkevesebb az lett volna, hogy elmondja, hogy beteg. Rávágtam volna, hogy majd megoldjuk. Hogy rám számíthat.... Hogy én itt leszek neki.... De ezek szerint ő egyedül döntött erről.
-Nézd, tudom mire gondolsz...
-Mert neked elmondta!-szakított félbe.
-Igazából kiszedtem belőle. Nehogy azt hidd, hogy magától önerőből volna magát, hogy megossza velem. Stephanie túlságosan önfejű volt.
-Igen. Ő inkább amellett döntött, hogy magába tartsa addig, ameddig felemészti az egész.-bontotta ki a copfját.
Mielőtt bármit is hozzáfűzhettem volna Clary lépett be az ajtón. Nem szólt semmit, csak bámult ránk. Összenéztünk Tiffanyvel. Mindketten tudtuk, hogy Clary nem hallgatózott. Direkt lépett be a terembe. A hallgatása pedig nem sejtetett jót. Elindultunk. Clary egyenesen a giga tárgyalóba vezetett minket. Mindenki ott volt. Steve is. Az ablakon bámult kifelé. Fáradtnak tűnt, mint aki egész éjjel nem aludt. Látszott rajta, hogy most sem itt lenne, ha rajta múlna. Ránk fordította a tekintetét, majd vissza a városra. Fury törte meg a kínos csendet.
-Stephanie állapota súlyosabb, mint azt gondolták.-ha súlyosnak nevezhető az, hogy hamarosan meghal, akkor tényleg használhatjuk a súlyos kifejezést. Köszönjük Fury igazgató.
-Nézze, mindannyian tudjuk, hogy Stephanie állapota kicsit nem nevezhető súlyosnak.-kezdte Tiffany.
-Ne kezd el, kérlek.-szólt rá halkan Tony.
-Nem. Te is tudod, hogy ez így van! Az állapota nem súlyos, hanem lehetetlen.
-Akkor én visszamehetnék?-nézett rá Steve.-Maguktól is tudják mi a helyzet. Máshol van rám szükség...-halkabban ejtette ki a szavakat.
-Ezt, hogy kell érteni?-kérdezte Brittany. A hangja pedig nem ideges volt, hanem kétségbeesett.
-Úgy, hogy az orvosok nem tudnak rajta segíteni.-mondta ki Steve azt a mondatot, amit nem akartam hallani.
Anya és én álltunk az ajtó mellett szabadon hagyva a kijáratot. Miután Steve ezt kimondta egy elnézés keretében kiviharzott mellettünk. Sejtettem. Gondoltam rá. De nem akartam elhinni. Az, hogy Stephanie el fog menni egy teljesen felfoghatatlan volt számomra. De körbenézve nemcsak számomra. Tiffany az apját átölelve zokogott, de úgy, hogy így még életembe nem hallottam. Egyszer sem. Brittany igyekezett türtőztetni magát. Clary apát ölelte. Anya pedig engem ölelt, mert nem bírtam megmozdulni, csak éreztem ahogy próbál nyugtatni, bár tudja, hogy reménytelen. Akárhogy is számolom öten maradunk. Nem hatan, csak öten. Egy ember hiányozni fog. A lány, akinek a hiányát semmi és senki nem fogja betölteni. Lehetünk akárhányan, mindig eggyel kevesebbel kell számolni.
Lement már a nap, amikor legutóbb tudtam magamról. Lassan ki is világosodott, mire kivánszorogtam a szobámból. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Innom kellett egy pohár vizet, mert teljesen száraznak éreztem a szám. A konyhába érve azonban összefutottam a kislányát ringató Janenel, aki szintén nem aludt.
-Bocsáss meg. Zavarok?-kérdeztem.
-Nem, dehogy. Csak annyira sírt, hogy inkább kihoztam ide, nehogy felébresszen másokat.
-Nem hiszem, hogy ilyenkor bárki is aludna.
-Elhiszem.-törölte le gyorsan a könnyeit.-Stephanie a legönzetlenebb, legaranyosabb, legsegítőkészebb lány, akit csak alkalmam volt megismerni. Nem ezt érdemli, legyen szó akármiről.
-Egyetértek. De ez ellen nem tehetünk semmit.
-Nem, sajnos.-értett egyet.
-Mi lett a neve?-kérdeztem a békésen szuszogó alig pár napos kisbabára.
-Lena. Pontosabban Lena Stephanie. Én akartam a másodikat.-mosolygott.
-Gyönyörű neve lett.-mosolyogtam vissza.
-Natalie.-hallottam a nevem.
Megfordultam. Steve ácsorgott az ajtóban.
-Mennem kell.-mosolyogtam Janere.
-Nyugodtan.-fordult vissza a picihez.
Kimentem Stevehez a folyosóra.
-Igen?-kérdeztem.
-Bejönnél velem?-kérdezte.
-Hova?-nem értettem mire céloz.
-A kórházba. Visszajöttem megbeszélni Tonyval pár dolgot, de minél előbb vissza szeretnék menni. Tiffany alszik, mint a bunda. Nem szeretnék egyedül visszamenni. Eljönnél velem?
-Persze. Csak hozom a kabátom.
-Rendben. Az előtérben megvárlak.
Gyorsan visszaszaladtam a szobámba. Magamra kaptam a cipőm meg egy melegítőfelsőt. Az íróasztalomon hagytam egy üzenetet a szüleimnek, hogy ne aggódjanak, ha addigra nem érnék vissza. Steve valóban az előtérben várt rám. Az odavezető úton nem szólt egy szót sem a kocsiban, én pedig nem kérdeztem, mert tudtam milyen nehéz most neki. Lent hagyta a kocsit a parkolóban. Az emeleten dolgozó éjszakás nővér nem akart beengedni, de Steve közölte, hogy vele megyek, ha törik ha szakad. A nővér pedig nem tiltakozott. Nehezen akartam elhinni, hogy Steve, aki nem mutat olyan sok érzelmet, most foggal körömmel harcol azért, hogy a lánya barátnője mindenáron jön vele a kórterembe. Tudtam, hogy nincs jól. De azt nem, hogy ekkora lelki megerősítés kelljen neki. Az ajtóhoz érve próbált benyitni, de nem sikerült. Az ajtón lévő ablakon belülről rá volt húzva a redőny.
-Mi történt?-néztem rá.
Az oldalsó ablakhoz rohant és pedig követtem. Az ablakon nem volt rajta a redőny. Benézve azt hittem nem hiszem el, amit látok. Loki állt Stephanie ágya mellett. Ránk nézett. De nem mondott semmit. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Visszafordult. Stephanie háta mögé tette az egyik kezét, a másikat pedig a térde alá és olyan óvatosan emelte fel az ágyról, mintha egy törékeny porcelán babát tartana  kezében. Stevere néztem, aki kezdte sejteni, hogy mi történik, de nem mozdult meg. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Mielőtt megszólaltam volna Loki Stephaniera nézve mormolt valamit, majd egyszerűen eltűnt vele. Az ajtó kinyitódott. De a szoba teljesen üres maradt.

16. fejezet - Sötét világ

Fél év telt el azóta, hogy Jane bevalotta, hogy terhes. Fél éve nem csinálunk semmit, csak kutatunk vagy Loki, vagy Kim után eredménytelenül. Fél éve nem használom az erőm. Fél éve teljesen tehetetlennek érzem magam. Ez volt életem leghosszabb időszaka. 6 hónap. Persze azért csináltunk programokat a lányokkal ás Primmel is összeszoktunk, de hiányzik az izgalom. Hiányzik, hogy utazgassunk. Hiányzik, hogy hasznosnak érzem magam. A kémprogramom a kukában landolt, ugyanis a lények központja nem lett meg. Pazarlás.
A szobámban ücsörögtem és a számítógépen kerestem valamit, amit már fel nem tudnék idézni. Kopogás hallatszott.
-Gyere.
Ajtónyitódás. Stevere számítottam. Thor jött helyette.
-Mást vártál?-nézett rám.
-Azt hittem Steve jön. Ő szokott átjönni, ha unatkozik.
-Bocsi, vele nem tudok szolgálni, csak magammal.
-Veled is beértem.-becsukta maga mögött az ajtót.
-Szeretnélek megkérni valamire.
-Ki vele.
-Hamarosan megszületik a gyerekünk. Tudod rohadtul parázok az miatt, hogy milyen apa válik belőlem.
-Hogyha a jó szülőségről szeretnél valamit, akkor nem hinném, hogy jó társaságban keresgélsz.
-Tudom.-mosolygott.-Félek, hogy Janenel és a kicsivel történik valami. Az a baj, hogy én nem vigyázhatok rájuk, ezért szeretnélek megkérni erre téged.
-Mi van?
-Szeretném, ha velük lennél. És vigyáznál rájuk helyettem is.
-Úgy beszélsz, mint aki tudja, hogy hamarosan meghal.
-Nem fogok meghalni. De te vagy az egyetlen, akire rá tudom ezt bízni.
-Figyelj, te tudod a legjobban, hogy mi van velem.
-Fizetem a temetésed.
-Kössz.
-Stephanie, kérlek! Nem kell használnod az erőd. De kérlek, hogy óvd meg Janet és a babát. Csak egy-két hétről lenne szó.
-Na jó!-álltam fel.-Leszek a testőrük. Vagy mi. Csak mond el, hogy hol vannak.
Thor megadta a címet és értesítette Janet, hogy érkezem. Összepakoltam a pár ruhát, majd mielőtt elindultam beugrottam Stevehez elbúcsúzni.
-Vigyázz magadra, rendben?
-Elméletileg nekem kéne másokra, de majd ügyelek rá.
Egy ölelés kíséretében váltunk el. Coulson ügynök vitt el kocsival egy nem létező kisvárosba, valahova Új-Mexikó közepére. Teljesen lepukkant. No mindegy. Jane várt a ház ajtajában, amint kiszálltam elém sietett.
-Annyira örülök, hogy te jöttél!-ölelt meg.
-Ennek örülök.-mosolyogtam.
-Gyere be! Körbevezetlek, aztán eszünk egy finom barackos sütit.
-Miattam nem kellett volna sütnöd.
-Amúgy is sütöttem volna.
Bent körbemutatott mindent, majd leültünk barackos sütit enni, ami nagyon finomra sikeredett.
-Ez nagyon jó lett.-dícsértem meg.
-Köszönöm! A görögdinnye, ami lenyeltem nem nagyon hagy érvényesülni, és a vége felé már akadályoz pár dologban. A sütés szerencsére nem ilyen.-simogatta a hasát.
-Fiú vagy lány?
-Nem tudom. Pár mérföldre van a város, de nem mentem el ultrahangra vele kapcsolatban.
-Ezt hogy érted?-néztem rá teljesen értetlenül.
-Tudod Thor és én egy külön történet vagyunk. Pláne, ha azt az oldalát vesszük, hogy ki is ő valójában.
-Oké, értem. Ne folytasd.
-Ez nagyjából olyan dolog, mint ami veled van.
-Az magánügy.-hárítottam.-Illetve én igyekszem úgy kezelni.
-De egy idő után mindenki ezzel fog foglalkozni.
-Tudom.-túrtam bele a hajamba.
-Tudod mit? Ráérünk még foglalkozni az ilyen dolgokkal.
Ezután Jane bevezetett a szobába, ahol álomra tudtam hajtani a fejem. Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy azért, mert új volt a környezet, de nagyon jól aludtam.
Másnap Jane kitalálta, hogy ki akarja festeni a gyerekszobát. De mivel nem tudja, hogy fia lesz vagy lánya elkezdett olyan színekben gondolkodni, ami mindkettőhöz illik. Végül a világoslila mellett döntött, miután kiordibálta magát a festéküzletbe, mert az eladó hapsi nem tudott támpontot nyújtani. Ezután a délután azzal telt, hogy világoslilára festettük a vendégszobát. Másnap újra festettünk rá még egy réteget, harmadnap pedig elmentünk kiságyat meg pelenkázót nézni. Utána azt szereltük össze. Pontosabban én, mert Jane a pocakja miatt nem tudott hajolni. A hét hátralévő napjaiban teret engedtem Janenek, hogy normálisan be tudja rendezni a babaszobát. Vasárnap kész is lett. És nagyon jól nézett ki.
-Jajj, ez nagyon tetszik.-nézett körbe vasárnap este 10 körül a szobában, ami készen állt az új jövevény befogadására.
-Szerintem is nagyon jó lett.-néztem be a szobába az ajtófélfának dőlve.
-Köszönöm, hogy segítettél.-mosolygott rám.-Igyekszem meghálálni.
-Ráér. Szívesen tettem.
Elmentem lezuhanyozni, majd miután kiléptem a fürdőből sehol nem találtam Janet. Elkezdtem megijedni.
-Jane?-kiáltottam.
-Itt vagyok a konyhában.
Odarohantam. Jane a konyhapultot fogva hajolt előre. Ugye ez nem az, amire gondolok?
-Stephanie, elkezdődtek a fájásaim.
-Okéé... Hova vigyelek?
-Eric Selvig majd segít. A száma a telefonomban van.
A telefonjához rohantam, majd remegő kézzel tárcsáztam. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg felvette.
-Haló, Jane?
-Dr. Selvig? Stephanie Rogers vagyok. Janenél elindultak a fájások.
-Értem, Miss Rogers. Jöjjenek a következő városba. Autóval nagyjából 10 perc. Jane tudja a címet.
-Köszönöm.-azzal letettem.-Indulnunk kell.
-Oké.-azzal az egyik kezével a hasát fogva, a másikkal a kezemet kisegítettem az autóhoz.
Jane a fájások között magyarázta el, hogy Dr. Selvig merre lakik. Én közbe igyekeztem megnyugtatni és az idegességem ellenére halál nyugodt maradni. Az idősödő, kopaszodó hapsi kint várt minket a ház előtt. Segített bevinni Janet. Konkrétan egy komplett szülőszobát rendezett be.
-Ahogy nézem, ez eltart még egy pár óráig.-nézett a monitorra.-Szóljak...
-Ne! Ne hívja fel!-tiltakozott Jane.
-De Jane, ő az apja.
-Tudom. De jobb, hogy nincs itt.
A pár órából reggel lett. Mármint reggel 4 óra 32 perckor született meg a pici. Thor és Jane babája. A kislányuk. Kezdjük azzal, hogy Jane a szülési fájdalmak miatt kishíján eltörte az ujjaim. Jane, miután kialudta magát felhívta Thort és bejelentette, hogy megérkezett a baba. Ezután összeszedte a cuccait és a kislányt, majd elindultunk. Illetve indultunk volna. Ugyanis Kimberly jelent meg a távolban. Mindketten megtorpantunk.
-Menj vissza a házba!-szóltam Janere.
-Mi van?-kérdezett vissza.
-Menj vissza a házba!-ismételtem meg.
Jane nem szólt semmit, csak visszament. Én pedig elindultam.
-Ki hitte volna, hogy fél év után itt találkozunk újra?-kérdezte.
-Ne szórakozz velem! Mit akarsz?
-Megölni titeket.
Azzal nekem támadt. Nem nagyon gondolkoztam. Mindenáron be akart jutni a házba. Én pedig nem engedtem. Egy ideig bírtam türtőztetni magam, majd hagytam, hogy a fél éves kihagyásom utat törjön magának. Meg kellett akadályoznom, hogy ne juthasson be a házba. Az, hogy egy idő után nem támadt megmagyarázható volt. Az ég felé emelt tekintettel bámultunk valamit, ami egyenesen felénk tartott. Valami, amit nem lehetett túlélni. Minden maradék energiámat bevetve igyekeztem egy burkot képezni a ház fölé. A robbanás forró volt és elviselhetetlen. Kimberly szintén a búra alatt ragadt, de teljesen lesokkolódott, ahogy körülötte csak a lángcsóvákat látta.
-Vérzik az orrod.-szólalt meg hirtelen.
Nem lepődtem meg ezen.
-Nem sokáig bírom tartani.
Szerencsére a lángcsóvák eltűntek. Az ég újra látszódott, csak a környéken égett még néhol a tűz. A fejem teljesen sajgott és szédültem. Az utolsó emlékem az, hogy Jane a házból szalad kifelé, majd minden elsötétült körülöttem, én pedig zuhanni kezdtem.

15. fejezet - Az új csajok

Tegnap este még átmentem Thorhoz, aki részletes beszámolót tartott a barátnőjéről. A csaj valamilyen időjáráselemző. Mindenesetre nagyon kedves csajnak tűnt az elmondottak alapján. Másnap reggel Tiffany ébresztett, aki valami nagyon fontosat akart közölni. Illetve ezzel hívott félre.
-Ma este randim van Mattel.-kezdte.
-Jó mulatást!-hagytam rá, majd indultam volna, de visszahúzott.
-El kéne terelned apám figyelmét.
-Felejtsd el.-azzal újra elindultam, de újra visszahúzott.
-Lécci, Steph! Soha többet nem kérek semmit! De ez nekem nagyon fontos.
-Majd meglátom mit tehetek. De ha kérdezi, akkor rád fogom.
-Nyugodtan.
Ezután elindultunk a folyosón, hogy összefussunk a többiekkel, viszont Tiffany egy idő után rájött, hogy el kell intéznie valamit, így egyedül maradtam. Indultam volna, de észrevettem egy nőt a folyosó másik oldalán.

Ő is észrevett, és közelebb jött hozzám.

-Szia! Bocsánat a zavarásért, de Thort keresem.-mosolygott.

-Te vagy Jane?-nem ám köszönnél, te bunkó!

-Igen. Mesélt rólam?-lepődött meg.

-Csak amit sikerült kihúznom belőle. Illetlen vagyok bocsi. Stephanie vagyok!-nyújtottam a kezem, amit el is fogadott.

-Nos, akkor meg tudod nekem mutatni merre találom?

-Ja, persze. Gyere!
-Köszi!
-Na és milyen ez az időjáráselemzés?
-Időjáráselemzés?-nézett rám hülyén.
-Az a foglalkozásod, nem?
-Nem.-nevetett.-Asztrofizikus vagyok.
-Mondjuk Thor, nem hiszem, hogy annyira ért hozzá.
-Nem. Bár nem hülyéskedett. Mostanában időjárást is elemzek, de csakis asztrofizikai szempontból. 

Még mielőtt találkoztam Janenel előtte kaptam egy fülest a főnitől, hogy a giga tárgyalóba lesz megbeszélés. Szóval arra indultunk el. Közbe persze folyamatosan csörgött a telefonja, így eléggé lassan haladtunk. A tárgyalóba beérve már mindenki ott volt, beleértve Thort is. Aki teljesen lefagyott akkor, amikor Jane belépett a terembe.

Thor közelebb lépett, azonban a csaj akkora pofont levágott neki, hogy az csak na. Anyukám minden esetre büszke lenne rá.

-Mondtam, hogy hívd vissza.-mondta Tony. Tipikus Tony.

Ekkor vettem észre, hogy Jane nem kicsit, hanem nagyon terhes. Hopszika.

-Tudom mire gondolsz.-kezdte Thor.

-Nem, nem tudod. Beszélni akartam veled. Soha életemben nem gondoltam azt, hogy nekem egyszer ebbe az épületbe be kell tennem a lábam.-akadt ki. Kezdem érteni mit akart mondani Thornak, aki ezek szerint nem ment el a megbeszélt találkahelyre.-De most már nem számít.-azzal távozott.

-Menj már utána!-ripakodtam rá.

-Te ebbe ne avatkozz bele.-nézett rám.

-Csak a hülye nem vette észre, hogy terhes. MENJ MÁR UTÁNA!-ezt remélem a hatodik szomszéd is meghallotta.

Thor azzal letette a kalapácsát és Jane után szaladt. Natalie pedig húzott maga után.

-Most lesz a jó, rész! Nyomás!

A földszinten értük őket utol. Konkrétan mindneki jött. Nem a földszinten voltunk, hanem az egyik erkélyről néztünk le rájuk.

-Vajon miről beszélnek?-kérdezte Clary.

-Kuss! Nem hallok semmit!-mondta Tiffany.

Hallani tényleg semmit nem lehetett, csak mondatfoszlányokat. De nem adtuk fel. Csak kamillázni lehetett, hogy miről beszélnek. A végén persze összesmaciztak.
-Bleeh!-mondtuk egyszerre Claryvel.
-Olyan cukik, ne fintorogjatok!-ütött vállba Tiffany.
-Csapkodd magad!-azzal visszaütöttem.
-Most fejezzétek be, mielőtt még elkezdenétek!-szólt ránk Steve.
Utat csinált kettőnk között és befurakodott közénk, hogy Tiffanyval véletlenül se essünk egymásnak. Okos. Viszont túl későn avatkozott bele, ugyanis Thor és Jane nem csináltak ezután semmit. Mindenki megunta a várakozást. Indultunk volna vissza a dolgunkra, de Natalie félre hívott.
-Ráérsz egy percre?-nézett rám, amikor már csak ketten voltunk.
-Neked mindig.
-Válaszolj egy kérdésre. Őszintén.-mélyen a szemembe nézett.
-Legyen hát.
-Mi történt veled Asgardban?
-Mire akarsz kilyukadni?
-Tudod te nagyon jól. Bittany elmondta, sőt megmutatta mi történt vele. Hogy Asgard óta tudatában van azzal, hogy ha átzöldül, akkor miket visz végbe. Viszont rólad nem mondott semmit. Asgard óta látom, hogy valami nem stimmel veled Stephanie. Ha valami baj van, akkor legalább nekem mond el, még ha nem is kürtölöd világgá.
Megadtam magam. Natalie szeretetteljesen nézett rám, nem okozhattam neki csalódást.
-Rendben. De meg kell ígérned, hogy ez kettőnk között marad, és nem mondod el senkinek!
-Ennyire gáz?
-A dióhéjas sztori annyi, hogy az erőm egyszer lemerül és akkor meghalok.
-A dióhéjas?
-A lényeg annyi, hogy ha nem akarom felgyorsítani a folyamatot és 30 éves korom előtt elpatkolni, akkor vissza kell fognom magam.
-Vagyis nem használhatod?
-Használni fogom. Annyira még ez se tud visszatartani. De csak akkor ha tényleg nincs más megoldás.
-Jajj, Stephanie annyira sajnálom.
-Épp ezért nem mondtam el senkinek. Mindenkinek megvan a saját problémája. Nem kell, hogy még a nyakába vegye az enyémet is. Pláne, hogy nem tudnak vele mit kezdeni.
-Steve legalább tudja?
-Persze. És Thor is. De ő csak azért, mert ott volt, amikor az anyja közölte velem a dolgot.
-Figyelj, hogyha bármire szükséged van, akkor szólj nyugodtan.
-Köszi Natalie!-azzal csak mosolygott és megölelt.
-Viszont van itt valami, amit tudnod kellene.
-Ugye az nem ennyire gáz, mint amit most közöltem veled?
-Közel áll hozzá.
-Mit akarsz ezzel mondani?
Natalie nem válaszolt semmit, hanem elindult a tárgyaló felé és húzott magával engem is. Gondolom inkább megmutatni akarja, mert az egyszerűbb. Brittany volt még ott rajtam kívül, aki ugyanúgy kétségbe volt esve, mint én.
-Te tudod mit akar mondani?-nézett rám.
-Nem. De igyekezhetnétek!
-Oké. Van egy új csapattársunk.-kezdte Clary.
-Mattet ismerjük és szeretjük. Őt nem kell bemutatni. Amúgy eddig is a csapat tagja volt, nem?-gondolkoztam.
-Ennek örülök.-mondta Tiffany.-De nem róla van szó.
Azzal kinyitotta az ajtót, ahol belépett Prim. Az állam valószínűleg a padlót súrolta. Mindenkire gondoltam. Egyedül rá nem. Rá gondoltam volna utoljára. Na jó, utána jött volna Kimberly vagy Loki. De Prim? Ez most komoly?
-Ti teljesen meghibbantatok?-fakadt ki Brittany.
-Nyugi, nem fogom bántani egyikőtöket sem. Segíteni akarok.-kezdte Prim.
-Mindjárt segíthetsz magadon!-vissza kellett fognom, ha nem akartam, hogy neki rontson.
-Lassíts tigris!-ütögettem meg a vállát.
-Prim mondta meg, hogy hol találhatjuk meg az átjárót, amin keresztül Loki vissza tud jutni Asgardba. Most csak annyit tudunk róla, hogy a földön van, de valószínűleg Kimberly nélkül.-magyarázta Natalie.
-Oké.-túrtam bele a hajamba.-Miattam maradhat, már el lett döntve. De ha mesterkedik valamiben Brittanyt szabadítom rá.
-Mi vagyok én szerinted? -nézett rám Britt.
-Te vagy a legerősebb csaj, akit csak ismerek. Épp ezért adnám neked őt.
-Jogos. -vonta meg a vállát.-Erről jut eszembe Steph, nem eszünk egy fagyit?
-De.-azzal intettünk és sarkon fordultunk.
Nagy nehezen találtuk meg a konyhát, ahol a fagyasztót kerestük. Nagy nehezen meg is lett, de fagyi egyáltalán nem volt benne,csak fagyasztott zöldségek.
-Nem hiszem el, hogy itt van ennyi ember, egy giga nagy épületben és egy rohadt jégkrémet nem tárolnak sehol!-akadtam ki.
-Valószínűleg nem is tartanak semmi olyat, ami nasi. De még csoki sincs.-csatlakozott Britt.
-Tudod, ha pár hete azt mondja nekem valaki, hogy egy giga épületben fogunk nasit keresni, dimenziókat ugrok, Asgardba megyek, akkor kiröhögöm.
-Nem vagy egyedül. Olyan valószínűtlen ez az egész.-mosolygott.-De találtunk valami fontosat.
-Tényleg?
-Igen. Családot.
-Igazad van. De akkor is kéne valami csoki.
-Olyan illúzióromboló vagy! Itt töröd meg az érzelmes pillanatot!-fakadt ki, de közben hallottam a hangján, hogy mindjárt elneveti magát.
-Hidd el, még egymillió érzelmes pillanat lesz, amin majd együtt sírhatunk. Csak nem azért, mert szomorúak leszünk.-veregettem vállba.
-Tényleg kéne valami csoki.-tűnődött.
-Idióta.-löktem meg.
-Te is ugyanezt csináltad.-nevetett.
-Bocsika.-azzal a hang irányába fordultunk, amerre Jane állt.-Nem zavarok ugye?
-Nem, dehogy.-mondta Britt.
-Csak meg szerettem volna köszönni, hogy utánam küldted Thort.-nézett rám.
-Semmiség.-mosolyogtam.
-Ő nem értette volna meg, ha nem mondom el. Nem tudom ez az ő világunkban, hogyan működik, de ezek szerint a terhesség mindenhol ugyanazt jelenti, és mindenhol a nők veszik észre ezt.
-Utána kéne járnunk az Asgardban történő dolgoknak.-vetette fel az ötletet Brittany.
-Van benne valami. Viszont kezdek félni a baba miatt.-mondta Jane.
-Ezt hogy érted?-kérdeztem.
-Ne értsétek félre, nagyon szerettem volna gyereket. És külön örülök neki, hogy Thor az apa. Viszont én nem vagyok isten, ő pedig nem normális ember. A jövőnk miatt kezdek aggódni, hogy mi lesz velünk. Így is olyan nehezen értem utol. Nem akarom, hogy feladja ezt, hiszen ez az élete.
-Jane, nyugi. Nem lesz semmi baj! Thor tudja, hogy szükséged lesz rá és hidd el, hogy ott lesz, amikor szükséged lesz rá. Nem fog cserben hagyni téged.-mondta Brittany, én pedig csak bólogatni tudtam.
Jane arcán látszott, hogy hisz nekünk, és valamiért érzem, hogy ő is erre gondolt, hiszen ismeri Thort. És állítólag mindenki felelősségteljesebb lesz akkor, amikor megtudja, hogy gyereke fog születni. Mindenesetre én nagyon várom, hogy végre megszülessen a kisfickó, vagy kiscsajszi. Már csak a neve kérdéses.

14. fejezet - Régi énem

Loki konkrétan kussba maradt, aztán megjelentek mögötte valamik, amiket sehogy se tudtam beazonosítani. Aztán nekünk rontottak. És sajnos kaszabolni kellett őket jobbra-balra. És hiába kezdted el lelökni őket a keskeny hídról, egyre többen jöttek. Ráadásul Loki a zűrzavar közepette elkezdett befelé menni, de Thor megállította. Csak részben sikerült odafigyelnem, ugyanis hadonásznom és rugdosódnom kellett.
-Steph! A kapu be fog záródni!-kiáltott nekem Brittany.
Odasandítva tényleg nem volt már akkora, mint eddig. Kisebb lett, így kevesebb izéke jött át. Nem tudtam mit tegyek, hiszen itt volt az alkalom, hogy visszamenjünk, viszont itt még voltak lények, akik nem akarták megöletni magukat. Kamilláztam, de hirtelen egy erős kéz megragadta a kezem.
-Ezeket ők elintézik.-intett a barátai felé.-Nektek viszont ideje hazamenni.
Azzal konkrétan befutott velem és Brittanyval a kapun. Ez hosszabbnak tűnt és konkrétan a víz felett végződött. Hatalmas sikoltás keretében estünk bele.
-Ezt csináljuk meg újra!-mondta Brittany, miután már a víz felett lebegtünk.
-Tudod azt hittem, hogy talpra érkezünk. Mármint szárazföldre és nem a vízbe.-fordultam Thor felé.
-Ki kell úsznunk a partra és meg kell keresnünk a hajót.-azzal elkezdett úszni.
A partra kiúszás egyszerűbb feladatnak tűnt, mint az,hogy egy lebegő hajót megtaláljunk. Ráadásul a szárazföldről. Azt nem tudom, hogy ezt Thor hogy gondolta, de elindult mi pedig követtük. Fogalmam sem volt arról, hogy merre ment,de szerintem neki sem. Az időjárás sem segített sokat, hiszen fújt a szél és konkrétan majdnem szélvihar kerekedett.
-Ebben semmit sem látok.-mondta Britt.
-Nem is kell. Megjöttünk.-jelentette ki Thor.
Mikor odaértünk mellé New York panorámája terült elénk. Szép volt, mint mindig.
-Leszűkítettük a világot egy több milliós városra. Ez is több, mint a semmi.-lelkendezett Brittany.
Begyalogoltunk a városba. Nem keltettünk nagy feltűnést. Csak nagyjából mindenki megbámult minket. A furán öltözött faszit, az estélyi ruhás csajt és a másikat, aki teljesen normálisan nézett ki, de senki sem értette miért lóg az előbbi kettővel. A S.H.I.E.L.D. egyik fő épülete itt volt New Yorkban, ezért oda mentünk. A recepciós hölgy felküldött minket a legfelső szintre, ahol Coulson ügynök várt minket.
-Isten hozta Önöket!-köszöntött.
-Üdv! El tudja érni nekünk Furyt?-kérdezte Thor, miután kezet ráztak.
-Hogyne. Erre tessék.
Bevezetett minket egy giga tárgyalóba, ahol elindította a videóhívást, miután leültünk. Kisvártatva a többiek jelentek meg a túloldalon.
-Azt el kell ismerni, hogy néztetek már ki jobban is.-jegyezte meg Britt.
-Ti is.-forgatta a szemét Clary.
-Mellesleg mi történt veletek?-kérdeztem.
-Prim dalolt, mint a madár. Kiderült, hogy kaput akar nyitni Asgard és a Föld között. Mire kiértünk már kinyitotta. Aztán a kapu kisebb lett és megszűnt, Loki pedig eltűnt.
-A kapu túloldalán Loki már nem árthat senkinek. A lányokkal a kapun át jöttünk, de egy kicsit messze dobott le minket New Yorktól.-magyarázta Thor.
-Steph ne mozdulj semerre! Visszamegyünk és felfedezzük azt a kócerájt. Miért nem indulunk még?-kérdezte Tiff, majd kikapcsolták.
-Na akkor most mi lesz?-nézett Brittany Coulson ügynökre.
-Én elmegyek Coulson ügynökkel, ti meg itt maradtok.-magyarázta Thor.
-Köszi a felvilágosítást apa!-mondta Britt.
-Nagyjából fél óra múlva landol a gép. Addig nézzetek tv-t.-mondta Coulson, majd ahol eddig videóchateltünk megjelent egy tévécsatorna.
Brittany a kapcsolóért ment és kapcsolgatni kezdett. Idiótán néztem rá.
-Mi van? Ilyenkor szokták ismételni a Bosszú vagy szerelmet.
-Lécci mond azt, hogy nem spanyol szappanoperát nézünk!-imádkoztam.
-Nem, dehogy. Török, nem spanyol.
-Mi a különbség?-néztem rá.
-Hogy Kivanc Tatlitug ezen a képernyőn sokkal szexisebb.
-Kicsoda?-tártam fel a szemeim.-Ilyen név nincs is.
-De van.-erősködött, majd elkezdte nézni a sorozatot.
Mivel nem volt jobb dolgom, én is néztem, habár semmit nem értettem belőle. Fél óra múlva még nem lehetett hallani, hogy gép szállt volna le az épület tetején. Thor és Coulson ügynök is visszatértek, de ők sem tudták, hogy mi miatt nincsenek még itt a többiek. Próbáltam telefonon elérni őket, de mindenhol hangpostára lettem irányítva. Kénytelen voltam kikapcsolni a Bosszú vagy szerelmet, ha meg akartam találni a gépet.
-De mégis hol vannak?-kérdezte Brittany.
-A hajó még megvan, mert nem kapott jelzést a rendszer, hogy lezuhant volna. A legkézzelfoghatóbb magyarázat az, hogy a kommunikációs rendszerük összeomlott, ezért nem érnek ide.-magyarázta Coulson ügynök.
-2 óra telt el.-mondta Thor.
Coulson ügynök majdnem szólásra nyitotta a száját, amikor repülő zajait hallottuk meg a fejünk felett.
-Megjöttek.-mondtam.
Erre Brittanyval szinte elejtve egymást szaladtunk fel. Az épület tetejére felérve a szél rettenetes nagy volt és össze vissza fújta a csini szoknyámat, a hajamat pedig a szemembe. A hatalmas gép leszállt, én pedig egyre izgatottabb lettem.
-Liftezik a gyomrom.-mondta Brittany.-Azt hiszem mindjárt hányok.
-Miért?-néztem rá.
-Nem tudom.
A gép ajtaja kinyílt és mindenki leviharzott róla. Steve le se tette a lábát a tetőre, de én letámadtam. Konkrétan ölelve támadtam le. Vagy, ahogy mondják. Elmondhatatlanul örültem neki, hogy újra láttam.
-Csak nem hiányoztam?-kérdezte mosolyogva.
-De.-azonban az én hangom teljesen komoly volt.
-Te is nekem.-már az övé is.
Mindenki bement mire elengedtük egymást. Elindultunk befelé, közben élménybeszámolót tartottam neki, hogy Asgard mennyire rohadtul szép. Visszamentünk az előbbi giga tárgyalóba.
-Tetszik a ruhád.-mondta Natalie, amint megöleltük egymást.
-Köszi. Nekem is.
-Kölcsönkapom majd?-tudakolta.
-Kérned sem kell.-mosolyogtam.
-Annyira örülök, hogy nem nőtt egérfarkad!-támadott le Tiffany.
-Micsoda?-kérdeztem mosolyogva.
-Örülök, hogy nem az lett a mellékhatásod, hogy egérfarkad lett.
-Jaja.-hát még ha tudnád, hogy mim lett.
Brittanyval ezután részletesen elmeséltünk mindent. Bár Furyt nagyon nem érdekelte, hiszen egyből a tárgyra tért. Ünneprontó. A lényeg, hogy az egyik szörnyecske tetemét sikerült ellopni és épp az imént tették be az egyik laborba.
-Még a fejesek előtt kéne megnézni a szörnyecskét.-súgta oda Tiffany.
-Ezek után mindenki oda akar menni.-néztem rá.
-Megoldom.-kacsintott, majd jelentkezett.
-Igen, Ms. Stark?-nézett rá Fury.
-Kimehetek a mosdóba?-Clary nevetni kezdett, én pedig a fejemet fogtam.
-Mi?-kérdezett vissza Fury. Szerintem azt hitte Tiffany viccel.
-Ki kell mennem a mosdóba.-ismételte meg Tiff.
-Akkor menjen.-legyintett.
-Gyere Stephanie!-nézett rám.
-Mivan?-nem tudtam mire vélni.
-Miért kell neked Stephanie? Egyedül is ki tudsz menni a mosdóba.-mondta Tony.
-Haladj a korral papus! A lányok csoportosan járnak a mosdóba.-mondta Tiffany.
Felálltam, majd kimentünk. Amint kiléptünk, futni kezdtünk. Előbb akartunk odaérni, még mielőtt észrevennék, hogy nem a mosdóba mentünk. Hamar megtaláltuk a labort, ahogy a bigyó feküdt. Furcsának tűnt.
-Mi a jó élet ez?-nézte végig Tiffany.-Mintha nem emberi lenne.
-Mert nem az.-néztem végig, majd kihúztam a kábelt.-Ez egy gép.
-Tudtam, hogy nem a mosdóba mentek.-szólalt meg egy hang a hátunk mögött.
Odafordultunk. Tony volt az.
-Mit koslatsz utánam, már megint?-ripakodott rá Tiffany.
-Mit kerestek itt?-jött befelé.
-Semmit.Menj ki!-mondta Tiff, majd elkezdte kifelé tolni az apját.
-Te mit csinálsz?-néztem, mivel elég vicces volt a jelenet, ugyanis Tony nem hagyta magát.
-Kiteszem.-erősködött.
-Add fel. Előbb kimegyek, ha beavattok.-mondta Tony.
Tiff abbahagyta az apja kifelé toloncolását, aki közelebb jött.
-Ez egy gép?-kérdezte, ugyanis még mindig a kezemben tartottam a kábelt.
-Az. És ahogy néztem, mindegyik egy fővezérlő alatt üzemel.
-Fordítsd le a nyelvünkre.-mondta egyszerre a két Stark.
-Ha kiiktatjuk a fővezérlőt, akkor megsemmisül az összes. Vagy legalábbis kupurcannak. Írok egy kémprogramot, azután már csak a fővezérlőt kell megtalálni.
-Na akkor hajrá.-vert hátba Tony, majd távozott.
-Bunkó!-kiáltott utána Tiffany.
-Gyere, szét kell szednünk ezt az izét.-mondtam.
-Ez megfelel?-Tiffany elővett egy körfűrészt.
-Kisebb nincs?-hátráltam.
Előbb inkább csavarhúzóval kezdtünk. Minden létező csavart kiszedtünk belőle. Szét kellett szedtünk teljesen, hogy olyan kémprogramot tudjak hozzá írni, amely a lehető legrövidebb idő alatt semmisíti megy a csőcseléket. Egész éjszaka ezen dolgoztunk. Másnap reggelre már egy USB-n volt az eredmény.
-Át kéne vennem a ruhám.-néztem végig magamon.
-Előbb ezt vigyük el Furynak.
Tiffanyval visszamentünk a giga tárgyalóba.
-Remélem tudjátok mivel semmisítjük meg a robotokat.-nézett ránk Brittany.
-Persze. Ezzel.-mondtam, majd letettem az USB-t az asztalra.
-Csak rá kell csatlakoztatni a fővezérlőre és kész.-mondta Tiff.
-Akkor ez könnyű lesz.-mondta Steve, majd felvette az USB-t.
-Na még mit nem!-vettem ki a kezéből.- Ez azén programom, én csinálom! Valljuk be, te ehhez nem értesz.
-Oké, akkor te csinálod.-hagyta rám.
Túl könnyen ment. Ekkor ugrott be, hogy beszélnem kéne vele a mellékhatásról. Már csak azt kéne eldönteni, hogy hogyan közöljem vele. Előtte mindenesetre átöltözöm. Az USB-t nem hoztam magammal. Lezuhanyoztam, hajat mostam, átöltöztem, hajat szárítottam. Már épp kész voltam, amikor Thor nyitott be.
-Beszélhetnénk?-jött be.
-Persze.-becsukta az ajtót.
-Beszéltél vele?
-Még nem.
-És mikor akarsz?
-Most épp oda indultam. Nem halaszthatom tovább. Legalább neki tudnia kell róla.
-Helyes.
-De beszélned kell a barátnődről.
-Mit akarsz tudni Janeről?-nézett rám.
-Akármit.
-Amint beszélsz az apáddal mindent elmondok Janeről, amit tudni akarsz. De addig ne is álmodj róla.-azzal távozott.
Átmentem Stevehez. Folyamatosan gyomoridegességem volt, izzadt a tenyerem, és a pulcsim ujját húzogattam. Az igazat megvallva nem csak a tenyerem izzadt. Izzadtam, mint hazug a templomban. Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg azt, amit akarok, hogy tudjon. Nem tudtam, hogyan fog reagálni erre, esetleg hogyan fog rám tekinteni ezek után. Bekopogtam.
-Gyere!-hallatszott bentről.
Vettem egy mély levegőt és benyitottam.
-Szia!-mosolygott.
-Beszélhetnénk?-léptem be.
-Persze. Minden rendben? Falfehér vagy.-azt nem hittem, hogy ennyire látszik. Hopszika.
-Mondhatni. Az Asgardi erővisszacserélős dologgal kapcsolatban szeretnék elmondani neked valami nagyon fontos dolgot.-csuktam be az ajtót és mentem közelebb.
-Hallgatlak.-láttam rajta, hogy igyekszik felkészíteni magát a legrosszabbra.
-A mellékhatásról lenne szó. Ami nem külső, hanem belső.
-Ezt, hogy érted?
-Fogalmad sincs, hogy mennyire nehéz ez most nekem.-túrtam a hajamba.
-Akkor mond, ahogy tudod. majd összerakjuk.
-Frigga, Thor anyja kivett valami piros izét belőlem, amin volt ilyen kék pötty. És mondta, hogy annak nem kéne ott lennie. Mint valami giga pattanás, vagy szépséghiba. Viszont ezzel az a baj, hogy az erőmet mondhatni valami működő aksinak, ami folyamatosan merül...
-Várj egy kicsit!-állított le.-Azt akarod ezzel mondani, hogy az erőd egyszer lemerül és elfogy?
-Igen, de... én fogok elfogyni...nem az erőm.
-Vagyis.....te....
-Egyszer mindenki. Frigga szerint nem szabad sokat használnom az erőm, mert azzal felgyorsítom a folyamatot. Legalábbis csak végszükség esetén.
-Értem.
-Csak olyan hülyén érzem magam, mert Brittanyé tök jó, az enyém meg egy katasztrófa. Mondjuk úgy mentem oda, hogy ez benne van a pakliban, de akkor is...
-Nem lesz semmi baj, oké? Majd megoldjuk.-azzal megöleltük egymást.

13. fejezet - Én vagyok én, te vagy te

STEPHANIE

Másnap reggel beszéltük meg azt, hogy visszacseréljük az erőnket. Mindketten készen álltunk rá, a felvilágosítás után is. Már nem akartunk meghátrálni, csak minél hamarabb túl lenni az egészen. Úgy éreztem, hogy csak hiába futok az erőm után, hasztalan. Ő egy vonaton van, én pedig csak loholok, de nem érem utol. Az erőcserére egy teremben került sor. A tenyerem izzadt, és meglehetősen ideges voltam. Ideges, de nem dühös. 
-Szóval, mindketten felfekszetek az ágyra. Előre szólok, hogy a beavatkozás közben lehetnek látomásaitok. Koncentrálnotok kell rájuk, mivel ez segít, de nem ragadhattok ott. Tudnotok kell, hogy ez nem a valóság. A végén pedig elájulhattok.-magyarázta Frigga.-Kérdés?
-Nincs. Minden világos.-mondta Britt, én pedig helyeseltem.
-Akkor kezdhetjük.
Felfeküdtünk az ágyakra. Hirtelen pirosas fények jelentek meg. Hasonlóak voltak azokhoz, amiket akkor láttam, amikor dimenziót ugrottunk. A fények egy ideig a fejem felett keringtek. Közbe pedig ismeretlen nyelven mormoltak valami Harry Potter varázsigét. A fény körözött, majd egyre lejjebb ereszkedett és belém jött. Ekkor vesztettem el a kapcsolatot a valósággal.
Egy kihalt városban voltam. Egy vasúti sínen ácsorogtam, előttem állt a vonat. Ez komoly? Közelebb sétáltam. Amikor odaértem a vonathoz Steve ácsorgott a vonatban és nézett rám.
-Már vártalak.-mondta.
Oké. Szóval ő az erőm. Legalábbis csak gyanítom. Ha az a feladatom, hogy meg kell fognom a kezét, akkor az elég egyszerűnek tűnik.
-Hogy érted ezt?-kérdeztem.
-Kellettem én neked egyáltalán?-lenézésről árulkodott a hangja.
Tudtam, hogy ez nem a valóság. Steve sosem mondana nekem ilyet.
-Persze, hogy kellesz! Sok időt töltöttünk együtt és eléggé jó csapattá fejlődtünk az évek során.
-Bizonyítsd be.
Azzal a vonat elindult. Tudtam, hogy ez nem lesz sétagalopp. Futni kezdtem. A vonat ment, én pedig futottam. Egy idő után hiába voltam egy látomásban, fáradni kezdtem. Úgy vettem észre, hogy gyorsítani kezd, de tudtam, hogy nem adhatom fel. Most nem! Gyorsabban kezdtem futni. Már szinte elértem a vonatot. Steve kihajolt a vonatból.
-Nem adod fel?-kérdezte.
-Ne is álmodj róla! Egy csapat vagyunk. Most nem hagylak elmenni.
Mosolygott, majd kinyújtotta a kezét, amit elkaptam és ő felhúzott a vonatba.
Felébredtem. Pontosabban üvöltve ültem és eszméltem fel. Visszatértem a valóságba. Legalábbis oda, ahonnan elindultam. Mindenki kérdő tekintettel bámult rám. Brittanyra nézve az ő álma sem lehetett piskóta. Thor törte meg a csendet.
-Éreztek valamit?
-Kimerültséget.-mondta Britt.
Frigga közelebb lépet hozzám, majd Britthez. Csupán megfogta a kezünket. Nem tudtam mire vélni. Utána visszaállt a helyére.
-Sikerült. Mindketten visszakaptátok az erőtöket.
Esküszöm nem tudtam mit mondani. Konkrétan köpni nyelni nem tudtam. Irtóra megkönnyebbültem, ráadásul elérzékenyültem és sírni kezdtem.
-Nyugi, nincs semmi baj.-mondta Thor, majd odajött hozzám és megölelt.

Egy kellő és mély alvás után az ágyban ébredtem. A nap ragyogóan sütött. Brittany pedig már felébredt.
-Steph, valamit mutatnom kell.-mondta.
-Mit?-ugrottam ki az ágyból és odasétáltam hozzá.
-Ezt nem fogod elhinni!
-Brittany! Mond már!-üvöltöttem.
-Az erőmről van szó. Eddig olyan voltam, mint az apám. Mármint, hogy ilyenkor kikapcsolt az agyam.
-És?
-És most ez megváltozott. Tudatosan tudom kezelni a másik énem.
-Brittany ez baromság.-teljesen nevetségesnek tartottam ezt a dolgot.
-Nem baromság!
Észrevettem, hogy felhergeltem. Hátrálni kezdtem. Brittany át is változott, azonban csodák-csodájára megszólalt.
-Fogadnunk kellett volna.
Teljesen meglepődtem.
-Ezt hogy?-néztem végig rajta.
-Ez az én mellékhatásom.-dicsekedett, majd vett egy mély levegőt és visszaemberesedett.- Azt hittem, hogy ez csak álom. De ezt imádom. Ráadásul teljesen valóságos.
-Nézd a jó oldalát. Én vagyok én, te vagy te. Ismét.
-Ez igaz-nevetett.
Hamarosan Frigga jelent meg a szobába.
-Látom felébredtél.-nézett rám.
-Igen.-bólintottam.
-Rajtad is el kell végeznünk a rutin ellenőrzést, hogy minden rendben van-e.
-Rendben. Mehetünk is.
Azzal átmentünk egy másik szobába, ahol lefektettek egy asztalra, majd újból megfelentek fölöttem a fények.
-Ez valami röntgeneljárás?-kérdeztem.
-Mondhatni.
Azzal a testem konkrétan kiemelkedett belőlem. Illetve a lelkem. vagy nem tudom mim.
-Mi a jó...?-értetlenkedtem.
Igyekeztem nyugodtan feküdni, azonban annyira érdekelt, hogy mit csinálnak felül, hogy igyekeztem hozzáérni, de Frigga leállította a kezem.
-Brittany is ezt csinálta.-azzal tovább ügyködött.
Thor jelent meg.
-Minden rendben?
-Mondhatni.-válaszolt Frigga.
-Hogy érti azt, hogy mondhatni?-kérdezte Thor.
-Látod ezt?-azzal egy kék pöttyre mutatott.-Ennek nem kéne itt lennie.
-Akkor most mi lesz velem?-kérdeztem idegesen.
-Ez a mellékhatás. A negatív mellékhatás.
-Bővebben?-kérdezte Thor.
-Sajnálom Stephanie. De ez azt jelenti, hogy nem használhatod annyit az erődet, mint régen. Mármint használhatod, csak mértékkel. Ugyanis fel fog emészteni téged belülről, ha sokat használod és erősen.
-Ezt értsem úgy, hogy meg fogok halni?-kérdeztem szinte már a sírógörccsel küszködve.
-Egyszer mindenki meghal kedvesem. De ha erősen használod, akkor hamarabb meghalsz, ugyanis fel fog emészteni az erőd. Belülről. Ez ellen sajnos nem tudsz tenni semmit.-sóhajtott.-És sajnos mi sem.
Kezdtem elveszteni önmagam. Sírni kezdtem. Azért volt az erőm eddig, hogy használjam. Hogy embereket mentsek. Úgy értelmeztem, hogy az erőm egy elem, ami fel van töltve, de folyamatosan merül, egészen addig amíg a végére nem ér. Frigga visszahelyezte a testembe a szépséghibámat felültem.
-Lelassítani sem tudja?-kérdeztem, miután megtöröltem a szemem.
-Nem. Sem megállítani, sem lelassítani lehet. De ne akard felgyorsítani.
Azzal remegett egyet az épület.
-Mi volt ez?-kérdezte Frigga.
Thor az ablakhoz lépett.
-Kinyílt a kapu.
-Fogadni merek, hogy valaki kinyitotta.-mondtam.
-Maradjatok itt.-utasított Thor.
-Nekem te nem parancsolhatsz.-álltam fel.-Kimegyek veled.
-Stephanie, még túl gyenge vagy. És ne feledd, hogy az erőddel is vigyáznod kell.
-Seggeket rugdosni sosem vagyok fáradt. És mással is tudok harcolni, nem csak az erőmmel. Majd visszafogom magam és csak biztonság estén használom.
Brittany lépett be a terembe.
-Mozgás emberek. Seggeket kell rugdosni.
Thor barátai, akiket a napokban ismertünk meg szintén csatlakoztak hozzánk. Kaptam egy fasza kis kardot is. Tegyük hozzá, hogy szép ruhában ácsorogtam és vártam. Brittany legalább átöltözött.
-Azt hittem, hogy használod majd az erődet is.-mondta Brittany, mikor már a kinyílt kapu előtt álltunk.
-Még nem vagyok benne biztos, hogy tudom megfelelően irányítani. Inkább biztosra megyek. Csak akkor használom, ha szükséges.-magyaráztam, és remélem, hogy bevette.
-Megértelek. Én sem kísérleteznék.
A kapu túloldalán ordítás hallatszott, majd látszott, hogy közelednek. Thor hátrafelé irányított mindenkit. Loki jelent meg a kapuból kijőve.
-Otthon, édes otthon.-mondta.-Üdvözöllek titeket.
-Az érzés nem annyira kölcsönös.-jegyezte meg Brittany.