19. fejezet - Újra együtt

Ismét egy ágyban ébredtem. A nap besütött a szobába, gyönyörű fényben fürdetve meg az egészet. Akkora adrenalinlöketet éreztem, mint aki le tudná futni a maratont. Kiszálltam az ágyból és az ablakhoz léptem. A nap kisütötte a szeme, de annyira jól esett. Egy meseszép tengerpart tárult a szemem elé, a végtelen kékséggel. Nem tudtam hol vagyok, de nem is akartam tudni. Ki akartam menni a házból.Közelebb akartam menni, mert nekem ebbe bele kellett tennem a lábam, ha törik ha szakad. Kimentem a szobából, majd végig a folyosón, le az emeltről, ki a hátsó teraszra. Vettem egy mély levegőt. Leszaladtam a lépcsőn, majd teljes erőből belegázoltam a habokba. Ahogy 5 perc múlva ott lebegtem a víz felszínén az eget bámulva , teljesen nyugodtnak éreztem magam. Ebből az állapotból jelenleg nem tudott volna kiszedni senki. A hajam a fejem felett a víz felszínén terült szét, végre nem a hátam közepét verte.
-Tervezel kijönni?-egy ismerős hangot hallottam. Lokié volt.
-Nem.
-Akkor én nem is kellek ide.
-Úgysem hagysz itt.
Azzal kimentem mellé a partra.
-Honnan veszed, hogy nem hagynálak itt?-kérdezte.
-Házasok vagyunk, nem emlékszel?-csavartam ki a hajamból a vizet a homokba.-Mellesleg miattad majdnem szétfagytam a Disney Elsa Jégvarázs palotájába, szóval tartozol nekem ennyivel.
-Disney Elsa Jégvarázs palota?-kérdezte.
-Mindegy. Ez nem neked való.-úgy éreztem jobb, ha nem avatom be ebbe az egész mizériába.
-Ezt neked szeretném adni.-egy dobozt nyújtott át.
-Mi ez?-néztem rá.
-Amolyan nászajándék szerű.
-Nem kellett volna....
-Tudom. De azért nézd meg.
Elvettem tőle a dobozt és kinyitottam. Egy nyaklánc volt benne. Egy gyönyörű kék köves nyaklánc.
-Ez gyönyörű.-állt el a lélegzetem.-De tényleg nem kellett volna.
-Megérdemled. Azok után, amit tettem.
-Köszönöm!
-A másik dolog pedig...A helyzet az, hogy közelednek.
-Kik?
-Ne tégy úgy, mintha nem tudnád.
-A jégbirodalom után nem tudom kikre gondolsz.
-A csapatodra?
Ja, hogy ők idejönnek? Hopszika. Na mindegy. Maximum behívom őket egy teára.
-Mennyi idő múlva?
-5 perc? Na jó, max 15.
-A francnak nem szóltál előbb!
Visszarohantam a házba. Az emeleten találtam meg a fürdőszobát az egyik ajtó mögött. Szerencsére a tulajdonos, akinek lenyúltuk a kéróját elrejtett egy hajszárítót, amivel megtudtam szárítani a hajam. A rövidnadrág és a trikó, ami rajtam volt, konkrétan jeget s vizet is látott. Amikor kiléptem a fürdőből és elindultam lefelé a lépcső tetején megtorpantam. Nem azért mert hangokat hallottam, hanem azért mert teljesen elszédültem. De ez rosszabb volt, mint a Jotunheimi. Sokkal rosszabb. A világ forgott velem, ahogy a lépcső korlátjába kapaszkodtam. És a végén nem volt menekvés. Újra elájultam.

NATALIE

Az okos számítógépek, amelyek a központban helyezkedtek el a világ összes kamerájához hozzá tudtak férni. gy találták meg Stephaniet is. De nem akárhol. Thaiföldön. Nem akarom tudni mit keres Thaiföldön, ráadásul Lokival. Na mindegy. A gépen ülve gondolkodni kezdtem azon, hogy hogyan a francba kerültek Thaiföldre.  Azt az egyet nem értettem, hogy Wanda miért jött velünk. Alig ismerem, elsőre nem is volt szimpatikus, ráadásul rá akart támadni a húgomra. Claryt elnézve már el is felejtette az egészet és felszabadultan beszélgetett Wandával és Primmel. Primnek örülök. Wandának kevésbé. 

-Örülök, hogy nekem se tetszik a csaj.-sutottgta oda Tiffany.

Nem volt rajta semmi.

-Miért nincs rajtad?-kérdeztem.

-Mert nem kell. Én csak azt akarom, hogy Stephanie újra velünk legyen. Nem fogok hadakozni vele. Én csak nézőnek jöttem.-vonta meg a vállát.-Plusz apa összeveszett velem miatta.

-Miért?

-Mert szerinte nekem nem kell. Neki muszáj, mert az tartja életben, de nekem nem. Persze én nem értettem egyet vele, ezért összekaptunk, mielőtt eljöttünk.

-Sajnálom.

-Tudod, kezdem azt érezni, hogy lassan nincs rá szükségem. Csak melegít, ráadásul baszott nagy és nagy hely kell neki. 

-Igaz.

-Sosem voltam vég Thaiföldön. Milyen lehet?

-Biztos nagyon szép.

-Nem kirándulni jöttünk, ne felejtsétek.-szakított félbe minket Tony.

-Nehogy azt mond, hogy téged nem mozgat Thaiföld.-kapcsolódott be Bruce a beszélgetésbe.

-Milliárdos vagyok. Magángépem van. Gondolok egyet, felszállok a magángépemre és elutazom a Thaiföldi villámba.

-Van Thaiföldi villád?-kérdezte Tiffany, de úgy hogy lassan fortyogott a dühtől.

-Igen, van.

-Az elmúlt fél évben miért nem vittél el Thaiföldre?

-Nem mondtad.

Tiffany neki akart rontani, de inkább visszatartottam. Egyrészt a gép így is eléggé rázkódott, másrészt megérkeztünk. Előrementem, hogy láthassam azt a fantasztikus kilátást. Valami mesébe illő volt. Gyönyörű és egyszerűen lélegzetelállító. Apa egy közeli tisztáson tette le a gépet. Anya nem jött velünk, ahogy Brittany sem, ők majd egy másikkal jönnek utánunk. Amint leszálltunk a gép felvette a lopakodó üzemmódot és eltűnt a helyiek szeme elől. Tiffanyval egymást átkarolva turistáskodtunk leghátul és gyönyörködtünk a Thaiföldi kilátásban. 

-Nem szimpatikus ez a Wanda.-mondta Tiffany.

-Nekem csak az a bajom, hogy meg akarta támadni Claryt és Primet és most meg együtt nevetgélnek.

-Szerinted meghalt?

-Stephanie.-nem felelt, csak bólintott.-Ő nem olyan,  ezt te is tudhatnád.

-Tudom is. Fura lesz újra látni.

Tonynál volt a GPS és ő irányította a csapatot. Egymás után helyezkedtek el a házak a tengerparton, míg végül megállt az egyiknél.

-Itt vannak?-kérdezte Steve, aki indult volna befelé.

-Fékezz tigris!-állította meg Tony.

-A lányom bent van azzal a pszichopatával. Egy percig nem vagyok hajlandó tovább itt várakozni.

-Tudom, mire gondolsz. De maradj nyugodt. Wanda majd elintézi.-azzal átadta a terepet Wandát.

-Mit csinál?-kérdezte Tiffany, ahogy Wanda közelebb lépett a házhoz.

-Nyugi, nem bántom őket. Csak elkábítom, hogy nyugodtan vissza tudjátok vinni őket.

Nem tetszett ez az ötlet. Még mielőtt szólhattam volna Wanda elkezdte a piros izéjét, majd pillanatokon belül egy hatalmas zuhanást hallottunk. Mintha valaki leesett volna a lépcsőn. Még mielőtt bementünk volna egy fénycsík következtében Thor jelent meg.

-Nem maradtál le semmiről.-mondta Tiffany.

-Örülök neki.-tette hozzá, majd se szó, se beszéd bement a házba.

Steve utánaszaladt. Kisvártatva megérkezett egy gép. Anya volt benne Brittanyval együtt. Steve az ájult Stephanieval a karján felszállt a gépre, amivel jöttünk. 

-Natalie.-szólt Thor.

-Én?-kérdeztem vissza.

-Te vagy Natalie, nem?

-De.

-Gyere, te velünk jössz.

-Én?

-Ne értetlenkedj. Nyomás!

-Gyere szívem, nem lesz semmi baj.-veregette meg anya a hátam.

Ő ült a pilótaülésbe, én pedig mellé előre. Thor hátul volt a közben ébredező Lokival. Egy fél órával legalább később szálltunk fel, mint a másik gép. Folyamatosan hátrafele nézegettem. 

-Natalie. Nem lesz semmi baj. Nem hagyom, hogy bántson téged.-szólt anya.

-Tudom. Csak idegesít, hogy egy légtérbe kell tartózkodnom vele.

-Majd megszokod.-mondta Thor.

Loki nagyjából 10 perc múlva tért teljesen magához. Thor pedig a kalapácsával tartotta a helyén.

-Finomabban is csinálhatnád.-mondta Loki.

-Finomabban?!-akadt ki Thor.-Mit tettél Stephanieval Loki?

-Elvittem oda, ahol rendbe tudják hozni Asgard után!

-Oda a te hibádból kellett vinnem!

-Ne emlékeztess már rá folyton!

Teljesen összehúztam magam a széken. Féltem, hogy itt esnek egymásnak az óceán felett, a gép romokba lesz, mi pedig lezuhanunk és szörnyet halunk.

-Utoljára kérdezem öcsém! Hova vitted?

-Oké, oké. Jotunheimbe.

-Hova?-kérdeztük egyszerre anyával.

-Hallottam valakiről, aki segíthet rajta.-folytatta Loki.-Ezért elvittem hozzá.

-Várj egy picit.-gondolkodott el Thor.-Ugye nem?

-Mit nem?-kérdeztem.

-Te elvetted?-szegezte a kérdést Lokinak.

-Mit csinált?-kérdezte anya.-Loki Stephaniet? Képtelenség.

-Nem látod az arcát.-mondta anyának úgy, hogy még mindig a testvérpárt néztem.-Thornak van igaza. Összeházasodtak.

-De miért?-kérdezte anya ismét.

-Jotunheimben él egy jégóriás, aki rendelkezik egy erővel. -kezdte el Thor a mesét.-Sokan mennek hozzá, hogy mentse meg a családtagjaikat, a szeretteiket. Viszont a legenda szerint van neki egy feltétele. Nem gyógyít meg akárkit. Csak a házastársat. 

-Milyen fajbaromság ez?-kérdeztem.

-Állítólag meghalt a szerelme. Mert rajta nem tudott segíteni. Ezért csak házastársat ment meg. Ha a párja kíséri el hozzá.

-Szóval Stephanienak és neked volt egy esküvőtök?-szegezte anya a kérdést Lokinak.

-Ez nem vicces Natasa.-mondta neki Thor.

-Egy félperces esküvőnek mondanám.-mondta Loki.

-Félperces esküvő?-nézett rá Thor.

-Nem érted ugye? Nem hagyhattam meghalni!

-Ezért inkább elvetted? Gratulálok Loki! Ügyes húzás volt a részedről!

-Ezt mindenesetre még szokni kell.-nézett rám anya.

-Mit? Hogy testvérek civakodnak?-néztem rá.

-Nem.-rázta meg a fejét.-Hogy Stephanie házas.-mosolygott.

-Ez neked fura?

-Neked nem?

-Nem. 

-Hogy hogy?-kérdezte Thor.

-Ugyan már! Legbelül mindegyikünk tudta, hogy Stephanie fog megházasodni először. Az már más kérdés, hogy kivel.-néztem Lokira.-Ne értsd félre. A te lelked túl sötét az övéhez képest. Plusz szerintem egy kicsit idős is vagy hozzá.

-Miért viccelitek el ezt az egészet?-kérdezte Thor.

-Nem vicceljük el.-szólt anya.

-Abba belegondoltatok, hogy a többieknek hogy lesz közölve? Bár lehet, hogy tudják.

-A kommunikációs rendszert és a kamerákat is kikapcsoltam. Nem hallanak és nem látnak semmit.

-Ami a hajón történik, a hajón marad.-tettem hozzá.

-Akkor nyugodtan megölhetlek téged.-nézett Thor Lokira.

-Mégis miért?-nézett vissza rá.

-Mert ők nem mondanak semmit az esetről.-mutatott ránk.-Majd kitalálok valamit a haláloddal kapcsolatban.-mosolygott.

-Mégis mit?

-Szívroham?-kérdeztem.

-Nem segítesz.-nézett rá Loki.

-Annyira nem is akarok.-vontam meg a vállam.-De nem ölheted meg.-néztem Thorra.

-Miért nem?-kérdezte egyszerre Thor, Loki és anya.

Kiszálltam a helyemről és félve ugyan, de közelebb mentem Thorhoz.

-Beszélhetnénk?

-Most is azt csináljuk.-mondta.

-Nem úgy. Négyszemközt.

Thor habozni kezdett. Nem merte levenni Loki mellkasáról a kalapácsot, aztán rájött, hogy neki nem is kell tartania. Ahogy elengedte, a pöröly ugyanúgy ott tartotta a helyén Lokit. A repülő végéhez sétáltunk.

-Nézd.-suttogtam, hogy csak ő hallja.-Nem tudom, most milyen kapcsolatot ápolsz Stephanieval.

-Mondhatni elég jót. Jane is kedveli.-ő is suttogott.

-Tudom, hogy Loki nem a világ legjobb embere...

-A világé? Az univerzumé.

-Akkor azé. De megmentette Stephanie életét, akárhogy is nézed. 

-Valamilyen szinten ez az én hibám is.

-Mert?

-Én küldtem Stephaniet Janehez. Ha...

-Te is tudod, hogy rajta kívül nem tudta volna más őket megvédeni attól a robbanástól. Mindenhogy használta volna az erejét, előbb vagy utóbb. Ezt te sem tudtad volna megakadályozni.

-Jól van. Életben hagyom Lokit. De csakis a te kedvedért.

-Oké, főnök.

Thor mosolygott, majd mindketten visszamentünk a helyünkre. Anya furán nézett rám, de egy mosoly keretében némán lekommunikáltam vele, hogy lezsíroztam Thorral, hogy legalább a központig ne nyírja ki Lokit.

-Egy kérdés.-fordultam hátra.-Mit kell érteni a félperces esküvő alatt?

-Téged tényleg ez érdekel?-kérdezte Thor lehetetlenül.

-Igen.-bólintottam.-Nos?

-Semmit. Eskü, eskü, csók. Ennyi.-mondta Loki.

 -Te komolyan megcsókoltad?-kérdezte anya, mire Thor fogta a fejét én pedig csak nevettem.
-Sürgetett a pacák, rendben? Amúgy nem tettem volna meg.
-Nekem is így kéne összeházasodnom.-tűnődtem.
-Mármint?-nézett rám anya.
-Eskü, eskü, csók. Semmi pucc, nagy felhajtás. Bár Stephaniet sajnálom. Neki jólállt volna az a szép fehér ruha.
Ez volt a végszavam. Ezután senki nem szólt semmit. Csak anya mondta be párszor, hogy mennyi idő amíg megérkezünk. Bár fél órával később szálltunk fel, mint a többiek, úgy nagyjából 2 órával többet kellett ránk várni. Bár beletartoztak a légörvények, tehát nem ment teljesen zökkenőmentesen a dolog. Egy csapat díszhuszár S.H.I.E.L.D. ügynök fogadott minket, már a gépről észre lehetett venni őket. Anya mondta, hogy mi utoljára fogunk leszállni. Ez meg is történt, miután az ügynökök elvitték Lokit.
-Most fog kezdődni csak a bál.-sóhajtottam.

18. fejezet - Probléma, probléma hátán...

STEPHANIE

Amikor kinyitottam a szemem nem tudtam megmondani hol vagyok. Egyrészt a szoba teljesen kék volt, másrészt olyan hideg, hogy azt hittem megfagyok. A fejem teljesen belesimult a puha párnába, a takaró pedig jólesően bizsergette a kezem. Azt hittem, hogy teljesen erőtlen leszek, viszont annyira nem is éreztem magam annak, habár fáradt voltam. Ki kell jutnom ebből a jégveremből. Felültem az ágyon és körbenéztem. Nem csodálkoztam, hogy minden kék volt. Mintha Disney Elsa palotájába lettem volna. Minden tiszta jégből állt. Az ablaknál oldalt állt valaki. Hunyorognom kellett, hogy észrevegyem. Így utólag belegondolva nem kellett volna. Loki volt még a szobában rajtam kívül. Két lehetőségem volt. Az egyik, hogy valahogy igyekszem kisurranni és szétfagyok. A másik, hogy maradok, de megöl. Mindkettő kilátástalan. Mindenesetre kitakaróztam és letettem a lábam a padlóra. Kicsit se volt hideg, á dehogy. Felálltam, viszont Loki megfordult. Rám nézett, én meg vissza rá.
-Hova mész?-kérdezte, majd elindult felém én pedig hátráltam.
-Ne gyere közelebb.-a lábam azt hittem jéggé dermed a hideg talajon, ahogy folyamatosan hátráltam, viszont ő nem tágított.
-Staphanie, nézd..-kezdte, de félbeszakítottam.
-Nem kell mondanod semmit...-akartam folytatni, de nem tudtam tovább hátrálni, ugyanis nekiütköztem a hideg falnak.-Hagyj békén!
Láttam rajta, hogy meg akar szólalni. Viszont az arckifejezésével volt valami probléma. Nem olyan volt, mint fél éve. Sokkal másabb, és ez aggasztott. A fogaim szinte ütődtek egymáshoz, nagyon fáztam, a lábam tiszta dermedt volt lassan, a hátamat fagyasztotta a jég. Megszólalni nem volt erőm többször. Teljesen biztos voltam abba, hogy Lokival szembe, egy jégszobában fog érni a halál. Viszont belépett valaki a szobába. Egy 2 méter magas nem is tudom mi.
-Felébredt?-nézett rám.
Nem bírtam megszólalni, csak vacogtam.
-Adj már neki egy takarót! Jotunheim nem Midgardinak való.
Mivan? Jotunheim? Mi az a Midgard? A giga szoborhoz hasonló akármi közelebb jött hozzám és a kezét nyújtotta.
-Add a kezed kedves. Nem bántalak, nem kell aggódnod.
Eskü valami idős nőnek képzeltem. Teljesen úgy viselkedett. Remegve léptem hozzá közelebb és félve ugyan, de megfogtam a kezét. Nem mondott semmit, csak sajnálattal nézett rám, amennyire ki tudtam venni a kékségből. Elengedte a kezem, és pedig összefontam a kezem magam előtt.
-Mit tettél vele?-nézett Lokira.
-Ez nem az én művem!-emelte fel a kezét, ami részben igaz is volt.
-De a hibád!-a hangja dühös volt, de nem kiabált.
-Tudom.
Mivan? A szemeim majdnem kiugrottak a helyükről döbbenetemben.
-Azért hoztam ide.-folytatta.
-Frigga vagy Odin hatására hoztad őt ide?
-Őket ebből hagyd ki!
-Várjunk. Nem miattuk.-gondolkodott.- Elcsavarta a fejed?-mutatott rám.
-Mi van?-kérdeztem fogvacogva.-Hogy én....az övét?
-Hogy mondják ezt? Hallgatás beleegyezés?-nézett mosolyogva Lokira, majd kiment.
Hogyne! Majd pont én csavartam el Loki fejét? Belémszerelmesedett vagy mi? Csend telepedett ránk. Én konkrétan mindenhogy remegtem, szóval csak a fogaim csattogását lehetett hallani. Loki szerintem megunta hallgatni vagy megsajnált, az ágyról felemelte a takarót és elindult felém, majd a vállamra terítette. Ahogy a bőre hozzáért az enyémhez hideg futkosott végig a hátamon. Teljesen beleborzongtam. Amikor elvette a kezét, még jobban igyekeztem magamra húzni a puha anyagot.
-Tudom, nehéz megbíznod bennem a történtek után, de hidd el, hogy most az egyszer nem akarok neked rosszat. Elhoztalak a kórházból egy olyan helyre, ahol tudnak rajtad segíteni.-nem beszélt hangosan. Suttogott, hogy csak én halljam meg.-Mindjárt visszajövök. Kérlek maradj itt.
Azzal kiment. Én pedig ott maradtam. Visszaültem az ágyra és gondolkozni kezdtem. Oké, itt vagyok a Disney Jégvarázs jégpalota lelakottabb verziójában. Idehozott a csávó, aki elbaszta az életem. De legalább próbál segíteni. De miért esett volna belém? A hajamba túrtam, de valahogy nem találtam választ egyik kérdésre sem.

CLARY

Hajnalban keltem. A nap már igyekezett felkelni narancs színbe hozva a szobámat. Imádtam az ilyet. Annyira megnyugtatónak éreztem. Kikászálódtam az ágyból és felöltöztem az edzőcuccomba. Gondoltam elmegyek futni a közelben, hiszen ilyenkor még nagyjából mindenki alszik, ráadásul egy kicsit ki is tudom szellőztetni a fejem. A hajamat lófarokba fogtam fel minél magasabban a fejemen és előkotorásztam a kis kütyümet, amin a zenéket szoktam hallgatni. A zene és a futás együtt a világ két legmegnyugtatóbb dolga volt számomra. Külön is imádtam őket, de együtt teljesen kikapcsolták az agyam. Óvatosan osontam ki a szobából és siettem a lift felé. A lift előtt azonban állt a tömeg. Na jó, itt történt valami. Mindenki itt volt. Várjunk? Nekem nem szólt senki a nagy gyűlésről, vagy mi? Anya vett észre először, közelebb is jött hozzám.

-Mi történt?-kérdeztem.

-Semmi, kicsim. Menj vissza.

-Futni indultam, de te pedig légyszíves ne nézz hülyének. Valami baj van.

Sóhajtott egyet. Látta, hogy nem tud eltitkolni előlem semmit.

-Loki elvitte Stephaniet a kórházból. 

-Mi van?

-Nem tudjuk még hogyan. A nővéred elment Stevevel és akkor történt. Senki nem tud semmit. 

-De hogyan tudta elvinni?

-Nem tudom. Figyelj, nyugodtan elmehetsz futni, ha ki szeretnéd szellőztetni a fejed. Senki nem szólna meg érte.

Prim fordult be a folyosón.

-Történt valami?-kérdezte, amikor odaért hozzánk.

-Állítólag Loki elteleportálta Stephaniet a kórházból.-mondtam.

-Nem azt mondtam, hogy elteleportálta.-mondta anya.

-Azt mondtad, nem tudod hogyan történt. Hát akkor elteleportálta, ha nem sétált ki vele két lábon.-mondtam.

-Jajj szegény.-mondta Prim, majd végignézett rajtam.-Futni indulsz?

-Szerettem volna.

-Elmehetek veled? Nagyon régen futottam már én is.

-Persze.-mosolyogtam.

-Mindjárt jövök.-azzal visszarohant.

-Amint megtudok valamit rögtön értesítelek.-mondta anya.

-Rendben.

-Csak legyél elérhető.

-Oksi.

Amint Prim visszajött elindultunk. Mivel New York közepén van a központ ezért a Central Parkot választottuk, ami nem is volt olyan nagyon messze. Ott róttuk a köröket egymás után, hol gyorsan, hol lassan, hol még versenyeztünk is, ki fut le gyorsabban egy adott távot. Két órát legalább eltöltöttünk, de közbe pihentünk és beszélgettünk is. Elmondta, hogy tegnap éjjel meglátogatta a testvérét. Szembesítette a dolgokkal. Elmondása szerint nem bánt meg semmit, csak azt, hogy Stephanie részben miatta van életveszélyben. És ez a dolog Primet eléggé bántotta. Megnyugtattam valamennyire, hogy érezze, hogy nincs egyedül, de mindketten tudtuk, hogy ez nem így működik. Legalább megtudtam azt, hogy Kimberlynek is lehet bűntudata. Elindultunk visszafelé. Sötét, árnyékolt utcákon mentünk keresztül, hogy ne legyen még jobban melegünk. Egész úton beszélgettünk, míg végül az egyik utcán megtorpantunk. Egy barna hajú csaj állt előttünk, hosszú vörös kabátban. Úgy nézett, mintha már szemmel ölni tudna. Volt egy olyan érzésem, hogy minket keresett.

-Segíthetünk?-kérdeztem.

-Segíthetsz azzal ha megölöd magad.-jajj de rohadt cuki.

-Elárulnád miért szeretnél megölni minket?-kérdezte Prim.

-Miért kell azt neked tudnod?-ilyen arrogáns hangot rég nem hallottam.

-Ki vagy te?-kérdeztem.

-Wanda vagyok. De ne kérdezz többet.

-Biztos vagy benne, hogy minket akarsz megölni?

-Igaz.-gondolkodott.-Melyikőtök Kimberly?

-Na ezt nem hiszem el.-akadt ki Prim.-Mi bajod a testvéremmel?

-Ő a testvéred?-nézett végig rajta Wanda.

-Igazából szerintem letagadná.-tettem hozzá.

Láttam, hogy kezd bepipulni.

-Nézd.-kezdtem.-Kimberly nálunk van,be van zárva. Mi lenne, ha eljönnél velünk és elmondanád a sztorid, mi is elmondjuk a miénket és együtt kitaláljuk, hogy mi legyen.

Igyekeztem higgadt lenni, bár a szívem ezerrel kalapált.

-Rendben.-egyezett bele.

Visszamentünk a központba. Mindenki meglepődött, amikor meglátták, hogy hárman vagyunk. Wanda elmondta, hogy Kim megölte a bátyját. Pontosabban az ikertestvérét. Prim pedig Kim nevében is elnézést kért Wandától, bár tudta, hogy ezzel a testvérét nem hozza vissza. Elmondtuk Wandának a Loki dolgot. Az ereje alapján emlékezett Stephaniera, amikor pár évvel ezelőtt megmentette az életét, amikor Wanda még csak az erejét próbálgatta. Valami telekinetikus erővel rendelkezik, maga se tudja honnan. Már megtanulta használni, bár az elején kétségei voltak a nagy erejével és a vele járó felelősséggel.

STEPHANIE

Semmilyen óra nem volt nálam, az időérzékem pedig teljesen kiesett. Nem tudtam megállapítani, hogy Loki mennyi idő múlva jött vissza. Annyit tudtam, hogy én nem fogok kimenni ebből a szobából, mert nem akarok jéggé dermedni. Bár kezdtem azt érezni, ahogy rám nézett, hogy ki kell innen tennem magam. 

-Mennünk kell.

-Nem tudom, észre vetted e, de én mezítláb vagyok és ha nem akarsz egy jégkockát visszavinni a földre akkor...

Nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis közelebb lépett hozzám és takaróstul felkapott az ölébe.

-Mit csinálsz?

-Nem fogok egy jégkockát visszavinni a földre.

-Reméltem, hogy ezt mondod.

A kezemmel átfogtam a nyakát, mert nem akartam, hogy ha esetleg megcsúszna és elejtene kitörjem valamimet a világvégén. Volt egy olyan érzésem, hogy egy Asgardhoz hasonló hely ez a Jotunheim vagy mi. A palota teljesen kék volt és olyan hideg, hogy éreztem, hogy lilul a szám. A terem vagy nem tudom mi, ahova vitt valami templomszerűségre emlékeztetett. A szél megállás nélkül fújta a havat, és le mertem volna fogadni, hogy az Északi-sarkon nincs ilyen vérfagyaszó hideg. Ahogy letett az öléből esküszöm majdnem visszaugrottam, mert a lábam konkrétan fagyott le, a szél még rá is segített. Velünk szembe egy hasonló kék óriás állt. Egy pillanat alatt emberibb alakot öltött, bár a bőre még így is kék volt, mint valami hupikék törpikének. 

-Nem is hittem volna.-nézett hol Lokira hol rám.-Szemrevaló.

-Rátérhetnénk a tárgyra?-kérdezte Loki.

-Hogyne.-azonban megtorpant egy pillanatra.-Hol a hitvesi gyűrű?

-Hitvesi gyűrű?-kérdeztük egyszerre.

Milyen hitvesi gyűrűről van szó? De meglepett, hogy Loki sem tud róla. A hapi nevetni kezdett. 

-Ezek szerint ezt nem mondta el senki.-sóhajtott.-Én nagyon szívesen meggyógyítom a hölgyeményt. Viszont...hogy is mondjam... Ha nem vagytok hitvesek, akkor nem tudok segíteni. 

-Most komolyan össze kell házasodnunk?-kérdeztem. Miközben ideértünk már kezdett sajogni a fejem, viszont most már szó szerint zúgott és szédültem is.

-Ha nem akarsz meghalni, ajánlatos.-vonta meg a vállát, mintha neki mindegy lenne.

Mielőtt bármit is mondtam volna, meginogtam és elborultam. A hóba estem volna, ha Loki nem tart meg. Kezdtem érezni, hogy nem bírom már sokáig. A széltől kikönnyeztem, bár utólag belegondolva nem a szél miatt sírtam. Nem akartam elmenni. 18 éves voltam. Majdnem 19. Túl fiatalnak éreztem magam ahhoz, hogy meghaljak. Annyi mindent nem próbáltam még ki. 

-Ne félj, nem lesz semmi baj.-nézett rám Loki. Esküszöm, nem tudtam hova tenni a hapsit.

-Nem akarok meghalni.-sírva mondtam ki a szavakat.

-Nem fogsz.-simogatta a hajam.

Azt hiszem a pokolra kerülök a következő szavakért, de most egoistaként magamat helyeztem előtérbe. Bocsi apa...

-Én, Stephanie Rogers...-ahogy elkezdtem Loki szeme teljesen kikerekedett, nem hitte el, hogy tényleg megteszem.-elfogadlak téged, Loki Laufeyson hites férjemül. Ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak míg a halál el nem választ.

-Ez tényleg így van?-szólt bele a pacák. Ó, hogy nyelne el a föld!

-A filmekbe a rövid esküvőkön igen.-vágtam vissza.

-Én, Loki Laufeyson..-Ó anyám! Megteszi!- elfogadlak téged, Stephanie Rogers hites feleségemül.-Jézus!-Ígérem, hogy szeretni és tisztelni foglak, míg a halál el nem választ.-vagyis nagyjából 5 percig.

-Na, jöjjön a csók és megmentem a lányt.-sürgesd ám a tudod kidet!

Ahogy közelebb hajolt hozzám éreztem, hogy innen már  nincs visszaút. Legalább nem forever aloneba halok meg, hanem férjesen. Az ajka hozzáért az enyémhez. Itt keveredett össze minden. Ezután a pillanat után. Az érintése minden egyes porcikámat csiklandozta, és olyan melegséget árasztott, hogy a meglévő energiámmal is kapaszkodni akartam hozzá. A kezemet a nyaka köré fontam, ő pedig közelebb húzott magához. Nem tudtam megállapítani, hogy azért mert belefeledkezett a pillanatba, vagy azért, hogy ne fázzak meg, miközben hamarosan kinyiffanok. Legalább elmondhatom a túlvilágban élő anyámnak, hogy a mínusz sok ezer fokban volt egy valaki, akinek egyetlen csókjától Hawaii-t hallucináltam. Nem akartam megszakítani, de éreztem, hogy hamarosan kimegy belőlem az élet. A fejemet a vállára hajtottam. Úgy éreztem magam, mint aki mindjárt elájul. Alig bírtam nyitva tartani a szemeim. A távolban hallottam, hogy a pasi nekiállt mormolni valamit halandzsa nyelven, Loki pedig folyamatosan a nevemen szólítgat. Az utolsó emlékem az volt, hogy megjelenik felettünk valami színes, fénylő sáv, majd teljesen elsötétült minden.

17. fejezet - Egy jön, egy megy?

NATALIE

Amint Thor megtudta, hogy megszületett a kislánya mindannyian repülőre ültünk és indultunk Új-Mexikóba Stephaniékhoz. A látvány ami fogadott minket, azonban teljesen sokkoló volt. Egyetlen egy ház állt teljesen épp állapotban, körülötte minden lángolt. Jane a földön ájultan heverő Stephaniet szólítgatta, egy öreg hapsi egy kisbabával állva próbált segíteni, Kimberly pedig csak állt teljesen kővé dermedve. Ezután teljesen összezavarodtam. Az események rekordgyorsasággal követték egymást. Utoljára ismét a központban tértem magamhoz, de nem azét, mert elájultam, hanem mert teljesen lesokkolódtam a történtek miatt. Mindenki totálisan ideges volt, senki nem szólt egy szót sem, Stevet pedig nem is láttam mióta visszajöttünk. Stephaniet azonnal kórházba szállították, az apja pedig egy méterrel nem hajlandó elhagyni a lánya ágyát. Semmit nem tudunk róla.
-Na jó, én bemegyek!-állt fel Tiffany.
-Hova?-nézett rá Clary.
-A kórházba.
-De nem engednek be.-mondta Brittany.
-Akkor sem ülök itt tétlenül.
-Nem fognak mondani neked semmit, mert nem vagy közeli hozzátartozó. A kórházba nem érdekli őket, hogy szinte testvérek vagytok.-tette hozzá Prim.
-Nem nézted meg Kimet azóta?-kérdezte Clary.
-Adnom kell magamnak egy kis időt, amíg ráveszem magam. Igazából Stephanienak tartoznák köszönettel, mert megmentette a húgom életét. Pedig semmi indoka nem volt rá.
-Nem, tudott volna elszámolni a lelkiismeretével.-mondta Tiffany az ablakon kibámulva.
-Ha szeretnéd szívesen elkísérlek.-néztem Primre.
-Köszönöm. De ma nem. Talán holnap. De mindenképp szólni fogok.-mosolygott rám, amennyire a helyzet megengedte.
A nap hátralévő részében Tiffany folyamatosan vagy az apját vagy Furyt hajkurászta, hátha tudtak meg valamit. Aggódott Stephanieért, ahogy mindenki más is. Viszont senki nem sajnálta meg annyira, hogy bármit is mondjanak neki és ez kezdte belülről felemészteni. Annyira, hogy az edzőterembe ütötte bele egy boxzsákba a fájdalmát miközben olyan keservesen sírt, hogy azt hittem teljesen összeomlik.
-Az idióta!-folyamatosan ezt hajtogatta.
-Miért mondod ezt? -kérdeztem. Rajtunk kívül nem volt senki.
-Nem mondta el, hogy mi van vele. Segítettem volna rajta!-hagyta abba és törölte meg a szemét.
-Asgarban sem tudtak rajta segíteni.
-Nem érted.-nézett rám. Mérhetetlen fájdalom volt a szemében.-Ő a barátnőm. Nem. Ő a testvérem. A legkevesebb az lett volna, hogy elmondja, hogy beteg. Rávágtam volna, hogy majd megoldjuk. Hogy rám számíthat.... Hogy én itt leszek neki.... De ezek szerint ő egyedül döntött erről.
-Nézd, tudom mire gondolsz...
-Mert neked elmondta!-szakított félbe.
-Igazából kiszedtem belőle. Nehogy azt hidd, hogy magától önerőből volna magát, hogy megossza velem. Stephanie túlságosan önfejű volt.
-Igen. Ő inkább amellett döntött, hogy magába tartsa addig, ameddig felemészti az egész.-bontotta ki a copfját.
Mielőtt bármit is hozzáfűzhettem volna Clary lépett be az ajtón. Nem szólt semmit, csak bámult ránk. Összenéztünk Tiffanyvel. Mindketten tudtuk, hogy Clary nem hallgatózott. Direkt lépett be a terembe. A hallgatása pedig nem sejtetett jót. Elindultunk. Clary egyenesen a giga tárgyalóba vezetett minket. Mindenki ott volt. Steve is. Az ablakon bámult kifelé. Fáradtnak tűnt, mint aki egész éjjel nem aludt. Látszott rajta, hogy most sem itt lenne, ha rajta múlna. Ránk fordította a tekintetét, majd vissza a városra. Fury törte meg a kínos csendet.
-Stephanie állapota súlyosabb, mint azt gondolták.-ha súlyosnak nevezhető az, hogy hamarosan meghal, akkor tényleg használhatjuk a súlyos kifejezést. Köszönjük Fury igazgató.
-Nézze, mindannyian tudjuk, hogy Stephanie állapota kicsit nem nevezhető súlyosnak.-kezdte Tiffany.
-Ne kezd el, kérlek.-szólt rá halkan Tony.
-Nem. Te is tudod, hogy ez így van! Az állapota nem súlyos, hanem lehetetlen.
-Akkor én visszamehetnék?-nézett rá Steve.-Maguktól is tudják mi a helyzet. Máshol van rám szükség...-halkabban ejtette ki a szavakat.
-Ezt, hogy kell érteni?-kérdezte Brittany. A hangja pedig nem ideges volt, hanem kétségbeesett.
-Úgy, hogy az orvosok nem tudnak rajta segíteni.-mondta ki Steve azt a mondatot, amit nem akartam hallani.
Anya és én álltunk az ajtó mellett szabadon hagyva a kijáratot. Miután Steve ezt kimondta egy elnézés keretében kiviharzott mellettünk. Sejtettem. Gondoltam rá. De nem akartam elhinni. Az, hogy Stephanie el fog menni egy teljesen felfoghatatlan volt számomra. De körbenézve nemcsak számomra. Tiffany az apját átölelve zokogott, de úgy, hogy így még életembe nem hallottam. Egyszer sem. Brittany igyekezett türtőztetni magát. Clary apát ölelte. Anya pedig engem ölelt, mert nem bírtam megmozdulni, csak éreztem ahogy próbál nyugtatni, bár tudja, hogy reménytelen. Akárhogy is számolom öten maradunk. Nem hatan, csak öten. Egy ember hiányozni fog. A lány, akinek a hiányát semmi és senki nem fogja betölteni. Lehetünk akárhányan, mindig eggyel kevesebbel kell számolni.
Lement már a nap, amikor legutóbb tudtam magamról. Lassan ki is világosodott, mire kivánszorogtam a szobámból. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Innom kellett egy pohár vizet, mert teljesen száraznak éreztem a szám. A konyhába érve azonban összefutottam a kislányát ringató Janenel, aki szintén nem aludt.
-Bocsáss meg. Zavarok?-kérdeztem.
-Nem, dehogy. Csak annyira sírt, hogy inkább kihoztam ide, nehogy felébresszen másokat.
-Nem hiszem, hogy ilyenkor bárki is aludna.
-Elhiszem.-törölte le gyorsan a könnyeit.-Stephanie a legönzetlenebb, legaranyosabb, legsegítőkészebb lány, akit csak alkalmam volt megismerni. Nem ezt érdemli, legyen szó akármiről.
-Egyetértek. De ez ellen nem tehetünk semmit.
-Nem, sajnos.-értett egyet.
-Mi lett a neve?-kérdeztem a békésen szuszogó alig pár napos kisbabára.
-Lena. Pontosabban Lena Stephanie. Én akartam a másodikat.-mosolygott.
-Gyönyörű neve lett.-mosolyogtam vissza.
-Natalie.-hallottam a nevem.
Megfordultam. Steve ácsorgott az ajtóban.
-Mennem kell.-mosolyogtam Janere.
-Nyugodtan.-fordult vissza a picihez.
Kimentem Stevehez a folyosóra.
-Igen?-kérdeztem.
-Bejönnél velem?-kérdezte.
-Hova?-nem értettem mire céloz.
-A kórházba. Visszajöttem megbeszélni Tonyval pár dolgot, de minél előbb vissza szeretnék menni. Tiffany alszik, mint a bunda. Nem szeretnék egyedül visszamenni. Eljönnél velem?
-Persze. Csak hozom a kabátom.
-Rendben. Az előtérben megvárlak.
Gyorsan visszaszaladtam a szobámba. Magamra kaptam a cipőm meg egy melegítőfelsőt. Az íróasztalomon hagytam egy üzenetet a szüleimnek, hogy ne aggódjanak, ha addigra nem érnék vissza. Steve valóban az előtérben várt rám. Az odavezető úton nem szólt egy szót sem a kocsiban, én pedig nem kérdeztem, mert tudtam milyen nehéz most neki. Lent hagyta a kocsit a parkolóban. Az emeleten dolgozó éjszakás nővér nem akart beengedni, de Steve közölte, hogy vele megyek, ha törik ha szakad. A nővér pedig nem tiltakozott. Nehezen akartam elhinni, hogy Steve, aki nem mutat olyan sok érzelmet, most foggal körömmel harcol azért, hogy a lánya barátnője mindenáron jön vele a kórterembe. Tudtam, hogy nincs jól. De azt nem, hogy ekkora lelki megerősítés kelljen neki. Az ajtóhoz érve próbált benyitni, de nem sikerült. Az ajtón lévő ablakon belülről rá volt húzva a redőny.
-Mi történt?-néztem rá.
Az oldalsó ablakhoz rohant és pedig követtem. Az ablakon nem volt rajta a redőny. Benézve azt hittem nem hiszem el, amit látok. Loki állt Stephanie ágya mellett. Ránk nézett. De nem mondott semmit. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Visszafordult. Stephanie háta mögé tette az egyik kezét, a másikat pedig a térde alá és olyan óvatosan emelte fel az ágyról, mintha egy törékeny porcelán babát tartana  kezében. Stevere néztem, aki kezdte sejteni, hogy mi történik, de nem mozdult meg. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Mielőtt megszólaltam volna Loki Stephaniera nézve mormolt valamit, majd egyszerűen eltűnt vele. Az ajtó kinyitódott. De a szoba teljesen üres maradt.

16. fejezet - Sötét világ

Fél év telt el azóta, hogy Jane bevalotta, hogy terhes. Fél éve nem csinálunk semmit, csak kutatunk vagy Loki, vagy Kim után eredménytelenül. Fél éve nem használom az erőm. Fél éve teljesen tehetetlennek érzem magam. Ez volt életem leghosszabb időszaka. 6 hónap. Persze azért csináltunk programokat a lányokkal ás Primmel is összeszoktunk, de hiányzik az izgalom. Hiányzik, hogy utazgassunk. Hiányzik, hogy hasznosnak érzem magam. A kémprogramom a kukában landolt, ugyanis a lények központja nem lett meg. Pazarlás.
A szobámban ücsörögtem és a számítógépen kerestem valamit, amit már fel nem tudnék idézni. Kopogás hallatszott.
-Gyere.
Ajtónyitódás. Stevere számítottam. Thor jött helyette.
-Mást vártál?-nézett rám.
-Azt hittem Steve jön. Ő szokott átjönni, ha unatkozik.
-Bocsi, vele nem tudok szolgálni, csak magammal.
-Veled is beértem.-becsukta maga mögött az ajtót.
-Szeretnélek megkérni valamire.
-Ki vele.
-Hamarosan megszületik a gyerekünk. Tudod rohadtul parázok az miatt, hogy milyen apa válik belőlem.
-Hogyha a jó szülőségről szeretnél valamit, akkor nem hinném, hogy jó társaságban keresgélsz.
-Tudom.-mosolygott.-Félek, hogy Janenel és a kicsivel történik valami. Az a baj, hogy én nem vigyázhatok rájuk, ezért szeretnélek megkérni erre téged.
-Mi van?
-Szeretném, ha velük lennél. És vigyáznál rájuk helyettem is.
-Úgy beszélsz, mint aki tudja, hogy hamarosan meghal.
-Nem fogok meghalni. De te vagy az egyetlen, akire rá tudom ezt bízni.
-Figyelj, te tudod a legjobban, hogy mi van velem.
-Fizetem a temetésed.
-Kössz.
-Stephanie, kérlek! Nem kell használnod az erőd. De kérlek, hogy óvd meg Janet és a babát. Csak egy-két hétről lenne szó.
-Na jó!-álltam fel.-Leszek a testőrük. Vagy mi. Csak mond el, hogy hol vannak.
Thor megadta a címet és értesítette Janet, hogy érkezem. Összepakoltam a pár ruhát, majd mielőtt elindultam beugrottam Stevehez elbúcsúzni.
-Vigyázz magadra, rendben?
-Elméletileg nekem kéne másokra, de majd ügyelek rá.
Egy ölelés kíséretében váltunk el. Coulson ügynök vitt el kocsival egy nem létező kisvárosba, valahova Új-Mexikó közepére. Teljesen lepukkant. No mindegy. Jane várt a ház ajtajában, amint kiszálltam elém sietett.
-Annyira örülök, hogy te jöttél!-ölelt meg.
-Ennek örülök.-mosolyogtam.
-Gyere be! Körbevezetlek, aztán eszünk egy finom barackos sütit.
-Miattam nem kellett volna sütnöd.
-Amúgy is sütöttem volna.
Bent körbemutatott mindent, majd leültünk barackos sütit enni, ami nagyon finomra sikeredett.
-Ez nagyon jó lett.-dícsértem meg.
-Köszönöm! A görögdinnye, ami lenyeltem nem nagyon hagy érvényesülni, és a vége felé már akadályoz pár dologban. A sütés szerencsére nem ilyen.-simogatta a hasát.
-Fiú vagy lány?
-Nem tudom. Pár mérföldre van a város, de nem mentem el ultrahangra vele kapcsolatban.
-Ezt hogy érted?-néztem rá teljesen értetlenül.
-Tudod Thor és én egy külön történet vagyunk. Pláne, ha azt az oldalát vesszük, hogy ki is ő valójában.
-Oké, értem. Ne folytasd.
-Ez nagyjából olyan dolog, mint ami veled van.
-Az magánügy.-hárítottam.-Illetve én igyekszem úgy kezelni.
-De egy idő után mindenki ezzel fog foglalkozni.
-Tudom.-túrtam bele a hajamba.
-Tudod mit? Ráérünk még foglalkozni az ilyen dolgokkal.
Ezután Jane bevezetett a szobába, ahol álomra tudtam hajtani a fejem. Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy azért, mert új volt a környezet, de nagyon jól aludtam.
Másnap Jane kitalálta, hogy ki akarja festeni a gyerekszobát. De mivel nem tudja, hogy fia lesz vagy lánya elkezdett olyan színekben gondolkodni, ami mindkettőhöz illik. Végül a világoslila mellett döntött, miután kiordibálta magát a festéküzletbe, mert az eladó hapsi nem tudott támpontot nyújtani. Ezután a délután azzal telt, hogy világoslilára festettük a vendégszobát. Másnap újra festettünk rá még egy réteget, harmadnap pedig elmentünk kiságyat meg pelenkázót nézni. Utána azt szereltük össze. Pontosabban én, mert Jane a pocakja miatt nem tudott hajolni. A hét hátralévő napjaiban teret engedtem Janenek, hogy normálisan be tudja rendezni a babaszobát. Vasárnap kész is lett. És nagyon jól nézett ki.
-Jajj, ez nagyon tetszik.-nézett körbe vasárnap este 10 körül a szobában, ami készen állt az új jövevény befogadására.
-Szerintem is nagyon jó lett.-néztem be a szobába az ajtófélfának dőlve.
-Köszönöm, hogy segítettél.-mosolygott rám.-Igyekszem meghálálni.
-Ráér. Szívesen tettem.
Elmentem lezuhanyozni, majd miután kiléptem a fürdőből sehol nem találtam Janet. Elkezdtem megijedni.
-Jane?-kiáltottam.
-Itt vagyok a konyhában.
Odarohantam. Jane a konyhapultot fogva hajolt előre. Ugye ez nem az, amire gondolok?
-Stephanie, elkezdődtek a fájásaim.
-Okéé... Hova vigyelek?
-Eric Selvig majd segít. A száma a telefonomban van.
A telefonjához rohantam, majd remegő kézzel tárcsáztam. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg felvette.
-Haló, Jane?
-Dr. Selvig? Stephanie Rogers vagyok. Janenél elindultak a fájások.
-Értem, Miss Rogers. Jöjjenek a következő városba. Autóval nagyjából 10 perc. Jane tudja a címet.
-Köszönöm.-azzal letettem.-Indulnunk kell.
-Oké.-azzal az egyik kezével a hasát fogva, a másikkal a kezemet kisegítettem az autóhoz.
Jane a fájások között magyarázta el, hogy Dr. Selvig merre lakik. Én közbe igyekeztem megnyugtatni és az idegességem ellenére halál nyugodt maradni. Az idősödő, kopaszodó hapsi kint várt minket a ház előtt. Segített bevinni Janet. Konkrétan egy komplett szülőszobát rendezett be.
-Ahogy nézem, ez eltart még egy pár óráig.-nézett a monitorra.-Szóljak...
-Ne! Ne hívja fel!-tiltakozott Jane.
-De Jane, ő az apja.
-Tudom. De jobb, hogy nincs itt.
A pár órából reggel lett. Mármint reggel 4 óra 32 perckor született meg a pici. Thor és Jane babája. A kislányuk. Kezdjük azzal, hogy Jane a szülési fájdalmak miatt kishíján eltörte az ujjaim. Jane, miután kialudta magát felhívta Thort és bejelentette, hogy megérkezett a baba. Ezután összeszedte a cuccait és a kislányt, majd elindultunk. Illetve indultunk volna. Ugyanis Kimberly jelent meg a távolban. Mindketten megtorpantunk.
-Menj vissza a házba!-szóltam Janere.
-Mi van?-kérdezett vissza.
-Menj vissza a házba!-ismételtem meg.
Jane nem szólt semmit, csak visszament. Én pedig elindultam.
-Ki hitte volna, hogy fél év után itt találkozunk újra?-kérdezte.
-Ne szórakozz velem! Mit akarsz?
-Megölni titeket.
Azzal nekem támadt. Nem nagyon gondolkoztam. Mindenáron be akart jutni a házba. Én pedig nem engedtem. Egy ideig bírtam türtőztetni magam, majd hagytam, hogy a fél éves kihagyásom utat törjön magának. Meg kellett akadályoznom, hogy ne juthasson be a házba. Az, hogy egy idő után nem támadt megmagyarázható volt. Az ég felé emelt tekintettel bámultunk valamit, ami egyenesen felénk tartott. Valami, amit nem lehetett túlélni. Minden maradék energiámat bevetve igyekeztem egy burkot képezni a ház fölé. A robbanás forró volt és elviselhetetlen. Kimberly szintén a búra alatt ragadt, de teljesen lesokkolódott, ahogy körülötte csak a lángcsóvákat látta.
-Vérzik az orrod.-szólalt meg hirtelen.
Nem lepődtem meg ezen.
-Nem sokáig bírom tartani.
Szerencsére a lángcsóvák eltűntek. Az ég újra látszódott, csak a környéken égett még néhol a tűz. A fejem teljesen sajgott és szédültem. Az utolsó emlékem az, hogy Jane a házból szalad kifelé, majd minden elsötétült körülöttem, én pedig zuhanni kezdtem.