17. fejezet - Egy jön, egy megy?

NATALIE

Amint Thor megtudta, hogy megszületett a kislánya mindannyian repülőre ültünk és indultunk Új-Mexikóba Stephaniékhoz. A látvány ami fogadott minket, azonban teljesen sokkoló volt. Egyetlen egy ház állt teljesen épp állapotban, körülötte minden lángolt. Jane a földön ájultan heverő Stephaniet szólítgatta, egy öreg hapsi egy kisbabával állva próbált segíteni, Kimberly pedig csak állt teljesen kővé dermedve. Ezután teljesen összezavarodtam. Az események rekordgyorsasággal követték egymást. Utoljára ismét a központban tértem magamhoz, de nem azét, mert elájultam, hanem mert teljesen lesokkolódtam a történtek miatt. Mindenki totálisan ideges volt, senki nem szólt egy szót sem, Stevet pedig nem is láttam mióta visszajöttünk. Stephaniet azonnal kórházba szállították, az apja pedig egy méterrel nem hajlandó elhagyni a lánya ágyát. Semmit nem tudunk róla.
-Na jó, én bemegyek!-állt fel Tiffany.
-Hova?-nézett rá Clary.
-A kórházba.
-De nem engednek be.-mondta Brittany.
-Akkor sem ülök itt tétlenül.
-Nem fognak mondani neked semmit, mert nem vagy közeli hozzátartozó. A kórházba nem érdekli őket, hogy szinte testvérek vagytok.-tette hozzá Prim.
-Nem nézted meg Kimet azóta?-kérdezte Clary.
-Adnom kell magamnak egy kis időt, amíg ráveszem magam. Igazából Stephanienak tartoznák köszönettel, mert megmentette a húgom életét. Pedig semmi indoka nem volt rá.
-Nem, tudott volna elszámolni a lelkiismeretével.-mondta Tiffany az ablakon kibámulva.
-Ha szeretnéd szívesen elkísérlek.-néztem Primre.
-Köszönöm. De ma nem. Talán holnap. De mindenképp szólni fogok.-mosolygott rám, amennyire a helyzet megengedte.
A nap hátralévő részében Tiffany folyamatosan vagy az apját vagy Furyt hajkurászta, hátha tudtak meg valamit. Aggódott Stephanieért, ahogy mindenki más is. Viszont senki nem sajnálta meg annyira, hogy bármit is mondjanak neki és ez kezdte belülről felemészteni. Annyira, hogy az edzőterembe ütötte bele egy boxzsákba a fájdalmát miközben olyan keservesen sírt, hogy azt hittem teljesen összeomlik.
-Az idióta!-folyamatosan ezt hajtogatta.
-Miért mondod ezt? -kérdeztem. Rajtunk kívül nem volt senki.
-Nem mondta el, hogy mi van vele. Segítettem volna rajta!-hagyta abba és törölte meg a szemét.
-Asgarban sem tudtak rajta segíteni.
-Nem érted.-nézett rám. Mérhetetlen fájdalom volt a szemében.-Ő a barátnőm. Nem. Ő a testvérem. A legkevesebb az lett volna, hogy elmondja, hogy beteg. Rávágtam volna, hogy majd megoldjuk. Hogy rám számíthat.... Hogy én itt leszek neki.... De ezek szerint ő egyedül döntött erről.
-Nézd, tudom mire gondolsz...
-Mert neked elmondta!-szakított félbe.
-Igazából kiszedtem belőle. Nehogy azt hidd, hogy magától önerőből volna magát, hogy megossza velem. Stephanie túlságosan önfejű volt.
-Igen. Ő inkább amellett döntött, hogy magába tartsa addig, ameddig felemészti az egész.-bontotta ki a copfját.
Mielőtt bármit is hozzáfűzhettem volna Clary lépett be az ajtón. Nem szólt semmit, csak bámult ránk. Összenéztünk Tiffanyvel. Mindketten tudtuk, hogy Clary nem hallgatózott. Direkt lépett be a terembe. A hallgatása pedig nem sejtetett jót. Elindultunk. Clary egyenesen a giga tárgyalóba vezetett minket. Mindenki ott volt. Steve is. Az ablakon bámult kifelé. Fáradtnak tűnt, mint aki egész éjjel nem aludt. Látszott rajta, hogy most sem itt lenne, ha rajta múlna. Ránk fordította a tekintetét, majd vissza a városra. Fury törte meg a kínos csendet.
-Stephanie állapota súlyosabb, mint azt gondolták.-ha súlyosnak nevezhető az, hogy hamarosan meghal, akkor tényleg használhatjuk a súlyos kifejezést. Köszönjük Fury igazgató.
-Nézze, mindannyian tudjuk, hogy Stephanie állapota kicsit nem nevezhető súlyosnak.-kezdte Tiffany.
-Ne kezd el, kérlek.-szólt rá halkan Tony.
-Nem. Te is tudod, hogy ez így van! Az állapota nem súlyos, hanem lehetetlen.
-Akkor én visszamehetnék?-nézett rá Steve.-Maguktól is tudják mi a helyzet. Máshol van rám szükség...-halkabban ejtette ki a szavakat.
-Ezt, hogy kell érteni?-kérdezte Brittany. A hangja pedig nem ideges volt, hanem kétségbeesett.
-Úgy, hogy az orvosok nem tudnak rajta segíteni.-mondta ki Steve azt a mondatot, amit nem akartam hallani.
Anya és én álltunk az ajtó mellett szabadon hagyva a kijáratot. Miután Steve ezt kimondta egy elnézés keretében kiviharzott mellettünk. Sejtettem. Gondoltam rá. De nem akartam elhinni. Az, hogy Stephanie el fog menni egy teljesen felfoghatatlan volt számomra. De körbenézve nemcsak számomra. Tiffany az apját átölelve zokogott, de úgy, hogy így még életembe nem hallottam. Egyszer sem. Brittany igyekezett türtőztetni magát. Clary apát ölelte. Anya pedig engem ölelt, mert nem bírtam megmozdulni, csak éreztem ahogy próbál nyugtatni, bár tudja, hogy reménytelen. Akárhogy is számolom öten maradunk. Nem hatan, csak öten. Egy ember hiányozni fog. A lány, akinek a hiányát semmi és senki nem fogja betölteni. Lehetünk akárhányan, mindig eggyel kevesebbel kell számolni.
Lement már a nap, amikor legutóbb tudtam magamról. Lassan ki is világosodott, mire kivánszorogtam a szobámból. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Innom kellett egy pohár vizet, mert teljesen száraznak éreztem a szám. A konyhába érve azonban összefutottam a kislányát ringató Janenel, aki szintén nem aludt.
-Bocsáss meg. Zavarok?-kérdeztem.
-Nem, dehogy. Csak annyira sírt, hogy inkább kihoztam ide, nehogy felébresszen másokat.
-Nem hiszem, hogy ilyenkor bárki is aludna.
-Elhiszem.-törölte le gyorsan a könnyeit.-Stephanie a legönzetlenebb, legaranyosabb, legsegítőkészebb lány, akit csak alkalmam volt megismerni. Nem ezt érdemli, legyen szó akármiről.
-Egyetértek. De ez ellen nem tehetünk semmit.
-Nem, sajnos.-értett egyet.
-Mi lett a neve?-kérdeztem a békésen szuszogó alig pár napos kisbabára.
-Lena. Pontosabban Lena Stephanie. Én akartam a másodikat.-mosolygott.
-Gyönyörű neve lett.-mosolyogtam vissza.
-Natalie.-hallottam a nevem.
Megfordultam. Steve ácsorgott az ajtóban.
-Mennem kell.-mosolyogtam Janere.
-Nyugodtan.-fordult vissza a picihez.
Kimentem Stevehez a folyosóra.
-Igen?-kérdeztem.
-Bejönnél velem?-kérdezte.
-Hova?-nem értettem mire céloz.
-A kórházba. Visszajöttem megbeszélni Tonyval pár dolgot, de minél előbb vissza szeretnék menni. Tiffany alszik, mint a bunda. Nem szeretnék egyedül visszamenni. Eljönnél velem?
-Persze. Csak hozom a kabátom.
-Rendben. Az előtérben megvárlak.
Gyorsan visszaszaladtam a szobámba. Magamra kaptam a cipőm meg egy melegítőfelsőt. Az íróasztalomon hagytam egy üzenetet a szüleimnek, hogy ne aggódjanak, ha addigra nem érnék vissza. Steve valóban az előtérben várt rám. Az odavezető úton nem szólt egy szót sem a kocsiban, én pedig nem kérdeztem, mert tudtam milyen nehéz most neki. Lent hagyta a kocsit a parkolóban. Az emeleten dolgozó éjszakás nővér nem akart beengedni, de Steve közölte, hogy vele megyek, ha törik ha szakad. A nővér pedig nem tiltakozott. Nehezen akartam elhinni, hogy Steve, aki nem mutat olyan sok érzelmet, most foggal körömmel harcol azért, hogy a lánya barátnője mindenáron jön vele a kórterembe. Tudtam, hogy nincs jól. De azt nem, hogy ekkora lelki megerősítés kelljen neki. Az ajtóhoz érve próbált benyitni, de nem sikerült. Az ajtón lévő ablakon belülről rá volt húzva a redőny.
-Mi történt?-néztem rá.
Az oldalsó ablakhoz rohant és pedig követtem. Az ablakon nem volt rajta a redőny. Benézve azt hittem nem hiszem el, amit látok. Loki állt Stephanie ágya mellett. Ránk nézett. De nem mondott semmit. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Visszafordult. Stephanie háta mögé tette az egyik kezét, a másikat pedig a térde alá és olyan óvatosan emelte fel az ágyról, mintha egy törékeny porcelán babát tartana  kezében. Stevere néztem, aki kezdte sejteni, hogy mi történik, de nem mozdult meg. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Mielőtt megszólaltam volna Loki Stephaniera nézve mormolt valamit, majd egyszerűen eltűnt vele. Az ajtó kinyitódott. De a szoba teljesen üres maradt.