6. fejezet - Akkor most kit nyírunk ki és kit nem?

Másnap anyám, valamint Tiffany anyja pontban délután 1-kor elhagyták a hajót. Egy ölelést adtunk nekik, majd amikor a repülő felszállt bementünk. Nem volt könnyes búcsú egyikünk részéről sem. Mivel a melegítőfelsőmet az edzőteremben hagytam, így gondoltam visszamegyek érte. Csakhogy Pajzshercegnőre is épp akkor jött rá a boxzsákotszétüthetnék, szóval ő épp ennek a tevékenységnek szentelte a perceit. Amikor felvettem a melegítőfelsőmet épp indultam kifelé, de ez a hülye megállított.
-Nem gondolod, hogy beszélnünk kéne?
-Nem!
-Akkor mikor szeretnél beszélgetni?
-Veled? Soha!
-Tudod Stephanie, az apád vagyok!
-Tudod, engem meg nem érdekel!
-Ha passzívkodsz, azzal nem érsz el semmit.
-Ha aktívkodnéd, te más halott lennél
-Miért ellenségeskedsz velem?
-Te pontosan tudtad még anyám idejötte előtt, hogy a lányod vagyok. De ezekszerint ebben az intézményben vagy nem is tudom mi ez, a titkolózás a menő. De engem ebből hagyjatok ki!
-Édesanyád nagyon csalódott volt, amikor nem álltál szóba vele.
-Minek kellettem én? Ott voltál te, aki megvigasztalta az összetört szívét. Mégis is te hiányoztál neki. Akkor minek beszéltem volna vele?-azzal otthagytam.
A folyosón végigszáguldva, azonban megtorpantam egy percre. Én tiszta hülye vagyok! Megfordultam, amjd visszamentem. Amikor benyitottam, ugyanott állt, ahol az előbb. A seggfej idiótája számított arra, hogy visszamegyek.
-Nem kell itt a gúny, oké? Csak mond meg, hogy miről akarsz beszélgetni.

NATALIE

Este megbeszéltem az apámmal egy találkát az edzőteremben. Igazából már egyre jobban kijövök a szüleimmel, és úgy látom Clary is. Azért sajnálom, hogy Stephanienak és Tiffanynak nem sikerült, pedig igen kedves anyukájuk van. mondjuk mindketten titkolóztak előttük. és sajnos egyik sem az a fajta titkolózás, amit egy-két nap alatt el lehet felejteni. Ehhez idő kell.
Amint beléptem a terembe, már az apám is ott volt.
-Szia!-mondtam, majd betettem az ajtót.
-Szia! Tényleg nem muszáj ezt csinálnunk, ha nem szeretnéd.
-De, akarom. Inkább te taníts meg erre, mint Clary.
-Tiffanynak és Stephanienak simán megtanította.
-Tudom, de az ő reflexeik fejlettebbek, mint az enyém. Ezért kértelek meg rá téged.
-Oké, ahogy akarod.
-De előre figyelmeztetlek, hogy egy kicsit lehetetlen eset vagyok.
-Azt majd én eldöntöm.- azzal a kezembe nyomta az íjat.
Nem hazudtam. Ugyanis tnyleg lehetetlen esetnek bizonyultam.  Amikor mellé ment és a nyl a falba állt szitkozódni és toporzékolni kezdtem, mint egy kisgyerek. Ő pedig igyekezett megnyugtatni.
-Jó, oké. Egy utolsót!-mondtam.
-Felejtsd el.
-Lécci! Csak egyet! éls ha nem sikerül, akkor utána befejeztük.
-Na jó.
Visszaadta az íjat és a nyilat. Mindent igyekeztem úgy csinálni, ahogy mondta. Rákoncentráltam a közepére, majd ezt az egyet eléggé magabiztosan elengedtem. Még a szememet is becsuktam, mert nem akartam látni. Kínos csend következett.
-Nem akarod megnézni?-kérdezte.
-Nem.-mondtam még mindig csukott szemmel.
-Pedig kéne. Mert ezekszerint elég jó tanár vagyok.
Kinyitottam a szemem. A nyíl pontosan a közepén állt meg.
-Ezt én csináltam?-néztem rá meglepődött ábrázattal.
-Te.-bólintott.
-Köszönöm!-azzal a nyakába ugrottam és jó szorosan átöleltem.

TIFFANY

Amikor az anyám elment kerestem egy nyugodt helyet. Kellett egy kis idő, hogy végre saját magamra koncentráljak. Egy laborszerűségbe mentem és csak nézegettem a monitorokat. Valahogy megnugtatott a sok szám. Tiszta gyökér vagyok, hogy a számok nyugtatnak meg! Olyan vagyok, mint Brittany. Lehet, hogy én vagyok Brittany? Igazából nem is érdekelt. A képleteket tanulmányoztam, azonban az egyik számításban hiba csúszott.  Mivel ezeket kézzel kellett irányítani, mint a legújabb Iphonet, így egyszerűen kitöröltem a számot, majd kijavítottam a hibát. Így a   másik monitoron lévő prototípus átalakult és egy kesztyű képe formáldott ki rajta. Egész jól nézett ki, habár nem az én ízlésem volt. Terveztem, hogy átalakítom, de azt sem tudtam, hogy kié. Így is belekontárkodtam valaki munkájába. Mellesleg egész jó tervrajz volt. 
-Jól néz ki, igaz?-kérdezte egy hang.
Drágalátos apucikám volt az. Nagyon fantasztikus. Ha tudtam volna, hogy az övé azonnal átalakítottam volna.
-Igen.-bólintottam.
-Hiba volt benne? Mert fél órával ezelőtt nem így nézett ki.
-Igen. Az egyik számításban találtam egyet. De kijavítottam.
-Köszönöm!-azzal közelebb jött.-Érdekel, hogy mi lesz belőle.
-Igen.-ez nem hazugság volt, ugyanis kiváncsi mit alkot annyira, hogy még félre is számol.
Aztán elmesélte a kesztyű funkcióit. Arra tervezte, hogy az ügynököknek, valamiylen szinten megkönnyítse a munkáját. Bannerrel kezdték el a munkát, viszont neki mostanában sok dolga van, így azóta egyedül dolgozik rajta.
-Ha akarod, nagyon szívesen segítek.-ajánlottam fel. Ezért a mondatomért főbe tudnám lőni magam.
-Komolyan?-keredetett el a szeme.
-Így is ki kell jönnünk egymással, nem?-vontam meg a vállam. Ezért a mondatért meg pláne.
-De.-bólintott.-Akkor holnap?
-Holnap.
Azzal elköszöntem tőle, majd visszamentem a szobámba. Persze, hogy ki tudnám nyírni magam, ugyanis megfogadtam magamnak, hogy utálni fogom. Ezekszerint képtelen vagyok rá. Mit is reméltem? 18 évig nem is tudtam róla semmit, ő viszon mindent tud rólam. Nem tudom, hogy képes lennék- e arra, hogy utáljam.

STEPHANIE

Mindent elmondott magáról. Azt is, amit nem biztos nem akartam tudni. Kiderült, hogy amikor felébredt a nem emlékszem hány éves álmából, azonnal annak akart utánanézni, hogy anyával mi történt. A hibernációra nem gondolt egyedül. Nem tudta, hogy mi történt anyámmal, viszont tudomást szerzett arról, hogy anyám terhes volt. Csak azt nem tudta, hogy mi lett a gyerekkel, alias velem, egészen addig, amíg Nick Fury nem tájékoztatta róla. Nagyon fasza mi? Halottnak hitted a szerelmedet, amíg egy néger hapsi nem tájékoztat arról, hogy él és virul, mert lehibernáltatta magát a magzat gyerekével együtt, aki közben felnőtt és kiderül, hogy irányítani tudja az elemeket, de már 4 éve nem él az anyjával. Tök logikus! Arra az egyre nem kaptam, hogy miért tett úgy, mint aki nem lát itt szívesen. Ja azt még tegyük hozzá, hogy ez nem az ő hajója, de édes mindegy.
-Ennyi?-kérdeztem.
-Ennyi. Fárasztó vagyok, ugye?
-Csak egy kicsit.-tűnődtem.
-Te nem akarsz mondani valamit?
-Minek? Mindent tudsz rólam.
-Ez igaz.
-Nos, ha nem bánod én visszamegyek a szobámba.
-Menj csak.
Felvettem a felsőmet, majd kimentem, azonban az ajtóban nekiütköztem Clintnek.
-Bocs!-mentegetőztem.
-Az én hibám. Használjátok még a termet,
-Én nem.
-Akkor kipaterolom őt. is. Megígértem Natalienak, hogy megtanítom neki, hoy kell az íjjal lőni. Valamiért nem akarja, hogy Clary tanítsa meg.
-Értem. Sok sikert!
-Köszi!
Azzal elmentem. Amikor beértem a szobámba leültem az ágyamra. Ezt nem hiszem el! Nataliet már nyilazni tanítja az apja, én meg addig jutottam, hogy meghallgattam.  Tiffany azonban kizökkentett a gondolatmenetemből.
-Jó vagy rossz az, ha segítek a faternak összeszerelni egy kesztyűt?-kérdezte csípőre tett kézzel.
-Attól függ.
-Mellesleg én ajánlottam fel, hogy segítek neki.-tette hozzá.
-Az gáz. Az enyém csak a boxzsák ütlegeléséhez ért. Valamint beszélgettünk.
-Miről?
-Elmondta, hogy mi történt vele attól fogva, hogy Csipkerózsikaként szundikált egy jégágyban.
-Nagyon menő. De segítened kell!-ült le mellém.- Mindjárt fejbelövöm magam.
-Nyugi, Nataliehoz képest így is le vagyunk maradva. Ráadásul mérföldekkel.
-Hopgy érted?
-Találkoztam Clinttel, amikor kijöttem az edzőteremből. Állítólag ma este meg akarja tanítani nyilazni. Ráadásul Natalie kérte meg rá.
-Csak mi vagyunk ennyire szerencsétlenek,
-Ezekszerint. Azt nem tudom, hogy mi van Claryvel és Brittanyval, de szerintem mi vagyunk a sereghajtók.
-Amikor jöttem erre Brittany épp a laborban öntögette össze a löttyöket az apjával. Clary pedig állítólag az anyjával volt. De ne kérdezd, hogy hol. Ezt is Mariatól tudom.
-Szerintem elkéne ásnunk magunkat valahova.
-Benne vagytok.-röhögött Tiffany.